A képregényblog

Venom 2012 ( folytatásos sorozat, Marvel Comics, írta Rick Remender, rajzolta Tony Moore, megjelenik havonta )

Penge óta tudjuk, hogy a vámpírírtás  bizony nem piskóta. Sokkal inkább művészet, melyet rendszeres gyakorlással és a szakma iránt érzett leplezetlen rajongással, megfelelő alázattal szinte tökélyre fejleszthetünk. És bizony gyakorlásra mindig van mód, lévén bizonyos holtak sosem nyugodnak békében. Bár a képregényekben gyakran találkozhatunk vámpírvadászokkal, legyen az Penge, D, Alucard vagy éppenséggel Hannibal King, bizony ezt a szakmát is nagyobb részt a férfiak uralják. A nőknek tehát a képregények oldalain sincs éppenséggel könnyű dolguk, ha érvényesülni akarnak bizonyos területen, legyen az akár a vámpírok hajszolása. Mégis van egy nő, aki mindenkinél jobban ért a gyilkolásukhoz és Penge még  gondolatban sem  létezett, amikor jelen hősnőnk már javában űzte az ipart. Méghozzá elég stílusos módon...Forrest J. Ackerman 1969-ben alkotta meg Vampirellát, hogy egy évre rá saját, akkor még  fekete-fehér horrorképregényében felvegye a kesztyűt a rátörő vérszívók hordái ellen. Vampirella Lilithnek, Ádám első feleségének lánya, aki azonban a házassági ajánlat elutasítása miatt az Úr által kiutasíttatott a Paradicsomból, hogy helyét a jól ismert Éva vegye át. Lilith ezután egy démonnal tett próbát, melyből  aztán megszületettek a vámpírok, hogy megkeserítsék Ádám és Éva leszármazottainak életét. Lilith megváltást nyert az Úrtól s felismerve hibáját életet adott Vampirellának, hogy a Földre küldve őt segítsen megtisztítani a világot a vámpíroktól. Vampirella tehát megígérte édesanyjának, hogy segít az embereken és rendet vág túlságosan szabadjára engedett rokonai között. Az ígéret  szép szó, ha betartják úgy jó-hősnőnk pedig egyszer sem mulasztja el szavát állni, ha vámpírokról  és likvidálásukról van szó. Vámpír lévén neki is szüksége van vérre a túlélésért, viszont harapásától senki sem változik át, immunis a fényre, a keresztre és bármilyen egyéb "vámpírbetegségre", emberfeletti erővel és reflexekkel rendelkezik, átváltozhat denevérré és úgy egészében véve halhatatlan. Sokszor kerül összetűzésbe az emberekkel, akik bizalmatlanok vele szemben és egy kalap alá veszik a többi vámpírral.Ha a vámpírok világában létezne férfimagazin, esetleg Playboy, akkor bizony Vampirella több kiadvány címlapján is szerepelne az év Playmate-ként és népes férfitábor szobája  lenne tele poszterével. Vampirellának nincs szüksége retusra, se szilikonra, de még csak szexi kiegészítőkre sem, elég a megjelenése és az a csöppnyi, vérpiros latex ruci, ami rajta van. Bár általánosságban horror-képregényről beszélünk,  sokszor olyan perverz erotika árad Vampirellából, hogy férfi/vámpír legyen a talpán, aki ellen tudna neki állni. Jól nevelt, finom úrihölgy, aki még csak nem is finnyás, szemrebbenés nélkül letépi bármelyik testvérének fejét, kitépi a szerveit, felhasítja a torkát, esetleg egyes engedetlen delikvenseket speciális vallatótechnikájának hála gépkocsikkal tépet darabokra. No persze a fegyverektől sem riad vissza, arzenáljában megtalálható a szentelt vízzel telt gránát és a kereszttel dekorált golyó is. A dolgát olyan természetességgel teszi, mintha csak egy legyet csapna agyon és a megbánásnak nyomát sem mutatja. Hát nem aranyos? Igazán szerethető karakter, aki lelkiismeretesen végzi a „munkáját”, lojális az emberekhez és aki bizony emberi érzelmektől sem mentes.A Vampirella: Masters Series egy gyűjteményes kötetekből álló széria, melyben olyan írók bizonyítanak ezen karakterrel, mint Mark Millar, Grant Morrison vagy Warren Ellis, olyan rajzolókkal oldalukon, mint Jimmy Palmiotti vagy az igen tehetséges női rajzoló, Amanda Conner. Szigorúan felnőtt olvasóknak ajánlható történetek ezek, melyekben néhol szó szerint patakokban folyik a vér, nem számítva a leszakadó testrészeket. Vampirella hol egy uralomra törő vámpír szindikátusban vág rendet, hol esküdt ellensége Mistress Nyx tervét hiúsítja meg. Ha valaki eddig csak Pengét éltette, az tegyen egy próbát kolléganőjével is, már az egyenjogúság szellemében is.

Ha előző bejegyzésemben Frank Miller-el foglalkoztam, akkor nem mehetünk el szó nélkül a főművének is tekinthető Sin City  mellett, mely méltán nevezhető a korszak elsőszámú bűn képregényének. Nemrég olvastam el az összes Sin City képregényt és így még relatíve friss az élmény. A bűnügyi témájú képregények a 20. században igencsak háttérbe szorultak a Marvel vagy a DC univerzum népszerű maszkos, latexruhába bújtatott  szuperhősei mellett. Ennek oka nem más, mint az 1954-ben hatályba lépett gyűlöletes, sajátos öncenzúra rendszer megjelenése a képregényekben, mely a Comics Code projekt néven fut. Vannak olyan sarkalatos pontjai ennek a rendszernek, amellyel jómagam is egyet értek, de jópár nálam is kiveri a biztosítékot, lévén szerintem az alkotói szabadságot is erőteljesen korlátozza.  A kód elfogadása után  például a képregényekben nem jeleníthették meg úgy a bűnt, hogy az olvasó az elkövető ellen szimpátiát érezhessen, nem használhatták címeikben a „ bűn”, „horror” és a „terror” szavakat, a túlzott, egész alakokra kiterjedt  meztelenség nem volt helyénvaló, szexuális jellegű erőszakos cselekményt sem mutathattak be, ahogy különféle szexuális perverzitást sem. Ezek után elkerülhetetlen volt az alkalmazkodás vagy a lázadás a képregénykiadók részéről, amelynek hatására jópár címet eltemettek  és  egyes kiadók  kényszerűen megszűntették működésüket. Gyakorlatilag ennek a Comics Code-nak esett áldozatul a mindenki által ismert, az ’50-es években a fiatalok körében igen közkedvelt, a szülők és tanárok körében persze már kevésbé éltetett Tales from the Crypt is, mely 27 szám után szűnt meg. Érthető, hogy egyes alkotók pont azzal vívtak ki hírnevet maguknak, hogy szembementek az általános elvárásokkal és a teljesen elfogadott  szuperhősök helyett  inkább ballonkabátos, az italt és a szép nőket sem megvető bűnüldözőket/bűnözőket szerepeltettek vagy tettek meg főszereplőnek kiadványaikban. Így tett Frank Miller is a ’90-es években, hogy két Robotzsaru-forgatókönyv között megalkossa az évszázad keményvonalas bűn-képregényét, mely a Dark Horse kiadón keresztül jutott el a nagyközönséghez, hogy ott aztán sikert sikerre halmozzon. Miller életművéből már kaphattatok ízelítőt az előző bejegyzésemben, így azt nem ismételném meg. Lényeg a lényeg, szeretett alkotónk bármibe is kezd, bármihez is nyúl az tuti siker lesz és arannyá válik a kezei között. Karrierje csúcspontját minden bizonnyal a Sin City jelenti, ugyanis ezzel foglalkozott a legtöbbet a ’90-es években, ehhez rajzolta a legtöbb képoldalt is.A bűn városa ez esetben a fiktív Basin City, melyet a Kalifornia állambeli Los Angelesről mintázott Miller. Az eleddig hat önálló graphic novelből és tucatnyi kisebb ( de kevésbé sem elhanyagolható ) novellából álló széria több különböző főszereplővel dolgozik, mint a Sárga rohadék nyugdíjas korú Hartigan rendőrtisztje,  a Kiadós gyilkolás és az Ölni tudnál érte központi figurájának számító lecsúszott fotóriportere Dwight McCarthy vagy éppenséggel Marv, az egész Sin City univerzumot összetartó kegyetlen, sziklaöklű hústornya a Nehéz búcsúból. A főszereplők közös vonása, hogy bár  mindannyian keményöklű, született vesztesek,  de  naivságuk, erkölcsi és morális érzékük miatt életképtelenek a Bűn városában, amely végül is így vagy úgy, de kiveti őket. Ez a különös tragikum adja tehát a noir-örökséget is, amely azonban főbb vonásaiban mégis eltér a Chandler és Ellroy-féle drámáktól. Ha bárki látott már Sin City képregényt, akkor vélhetőleg egyből szemet szúrt a kivételes, rendhagyó formavilág, a merész és különös fény árnyék játék, az erőteljes kontrasztokra épülő rajzok, melyeket csupán pár novellában ( That Yellow Bastard, The Babe wore red, Blue Eyes ) tör meg a színek szerepeltetése, s mellyel Miller a szereplőket és az őket körülvevő világot ábrázolja.( Steranko Red Tide-ja is ezt a technikát alkalmazza, igaz Miller kicsit szabadabban mozog benne ). Jellemző még a szokatlan narratív technika is, mellyel a főhősök gondolataiba, lelki világába láthatunk bele. Ebben a fülledt, bűnben és mocsokban, prostitúcióban, korrupcióban fetrengő városban élik mindennapi életüket hőseink,  még ha ez az élet  ki is merül a helyi kricsmiben való vedelésben és a gazellatestű táncoslány bámulásában. Mindegyik szereplőnek van valami a füle mögött,  itt bizony senki sem ártatlan. A fő helyszínek a novellákban a kocsma, a bűzlő sikátorok, a farm és persze az Óváros, ahová a rendőrök sem szívesen mennek, ahol a prostitúció mindennapos, és ahol a lányok sem azok azok az ártatlan, védtelen kislányok, amilyennek mutatják magukat, hiszen saját törvényeik szerint élnek és szemrebbenés nélkül szitává lőnek bárkit, aki veszélyezteti őket.Az első graphic novel 1991 és 1992 között jelent meg a Dark Horse Presents kiadásában 13 részben, hogy aztán 1993-ban TPB formátumban  is kiadják The Hard Goodbye címmel.  Egy klasszikus bosszúeposz ez, melynek főszereplője Marv, akit szelíd óriásnak éppenséggel nem nevezhetünk. Marv tipikus vesztes karakter, aki sosem keresi a bajt, hanem az találja meg őt, legyen szó kocsmai verekedésről vagy egy barátnak tett szívességről. Hősünk egy csodálatosan eltöltött éjszaka után arra ébred, hogy a mellette fekvő meztelen, hihetetlen szépségű, fiatal lányt megölték. Nem esik kétségbe, elhatározza, hogy kideríti, miért kellett meghalnia a lánynak és mindenkit eltesz láb alól, akinek bármi köze is volt a gyilkossághoz. Elindul tehát felderíteni az ügyet, amely során az Óvároson át a Farmig jut, hogy végül leszámoljon az életveszélyes kung-fu tudással felvértezett, kannibbál elkövetővel, s szükségszerűen villamosszékben végezze a végén. Bár a Nehéz búcsú az  első Sin City képregény, időrendileg mégis máig az utolsó, lévén az egyes novellák közül nem egy párhuzamosan játszódik. A 2005-ben készült film alapját többek között egy kisebb novella ( The customer is always right ),  és három nagyobb, a That Yellow Bastard, The Hard Goodbye és a The Big Fat Kill képezi. A készülő második rész A Dame To Kill For novellából fog meríteni, már ha igazak a pletykák. Az időrendi kavar miatt érdemes rákeresni az interneten a kronológiára, hogyan is történnek az események és hogy hogyan is érdemes olvasni az egyes részeket. A FUMAX kiadó gondozásában több Sin City képregény megjelent nálunk is, legutóbb a Családi Értékek című TPB. Érdemes beszerezni őket, a fordítás is igen jól sikerült és a kiadványok minősége is igen jó.

Frank Miller (született 1957 Január 27.-én Olney-ban) amerikai  képregényrajzoló és író, filmrendező, aki leginkább olyan sötét atmoszférájú, film noir jellegű képregényeiről ismert, mint a Ronin, Daredevil: Born Again, Sin City, Batman: The Dark Knight Returns vagy a 300. Ő vitte vászonra   Will Eisner Spirit-jét, Robert Rodriguez oldalán részt vett a Sin City rendezői munkálataiban illetve a Zack Snyder által rendezett 300 produceri teendőit is ő látta el.Egy hét gyermekes család ötödik gyermekeként jött a világra, édesanyja ápoló, édesapja pedig ács volt. A ’90-es években a californiai Los Angeles-ben élt, amely nagy hatással volt a későbbi Sin City képregényeire. Felesége 2005-ben történt válásukig Lynn Varley volt, aki színezőként jegyzi többek között a Ronin-t és a 300-at. Karrierje korai szakaszában rajzolója  a Weird War Tales pár számának, az Unknown Soldier-nek és a John Carter-nek. Az igazi áttörést a Marvel-nél érte el, ahol a Peter Parker, the Spectacular Spider-Man 27-28. számát ( 1979 február és március) rajzolja, s amelyben vendégszereplőként feltűnik Fenegyerek is. Ebben az időben Fenegyerek saját sorozata igen gyenge eladásokat produkált, Miller azonban látott valamit a karakterben. Megkérte az akkori főszerkesztőt, Jim Shooter-t, hogy adja a kezébe a sorozatot, amibe a főszerkesztő készséggel beleegyezett. Miller tehát a Daredevil 158. számával vette át a haldokló sorozatot 1979 májusában. Ebben a számban debütált először film noir jellegű megközelítésével, melynek hátteréül egy sokkal sötétebb, kegyetlenebb New York szolgált. A Daredevil 168. számában tűnik fel először saját „teremtménye”  Elektra is, aki Fenegyerek szerelme és ellensége is egyben és akinek a későbbiekben saját sorozatot is szentelnek. 1980-ban egy rövid sztori erejéig megismerkedik Batman karakterével ( Wanted: Santa Claus – Dead or Alive ), amely élmény a későbbiekben meghatározó lesz Miller  és a Denevérember számára is. A rákövetkező években rajzolója egy X-Men mini-nek, majd 1983-84 között a DC Comics kiadja első saját képregényét, a sötét, cyberpunk atmoszférájú Ronin-t, amelyben Miller eredményesen ötvözi a manga és bande dessinée stílust. 1986-ban íróként és rajzolóként jegyzi a Batman: The Dark Knight Returns-t, egy 4 részes mini-t, mellyel  Batman karakterét egy sötétebb, komorabb világba helyezi, ezzel megteremtve a ma ismert Sötét Lovagot. Ugyanezen évben jelenik meg Alan Moore Watchmen-je, s így ez a két mű meghatározó szerepet tölt be a mainstream comics-tól való elrugaszkodásban, megteremtve a képregények világában egy új, felnőttebbeknek szóló, komorabb világot. Ezután visszatér Fenegyerek karakteréhez ( Daredevil: Born again, Daredevil: Love and War , mindkettő 1986-ban ) egy 8 részes mini erejéig Elektrához, majd David Mazzucchelli-vel közösen 1987-ben megrajzolják a Batman: Year One történetét, mely egyben a Sötét Lovag Miller-féle eredete és első évi ténykedése a bűntől, mocsoktól és korrupciótól sem mentes Gotham City-ben. ( a Christopher Nolan rendezte Batman filmeknek ez a komor atmoszféra ad „életet” ) A ’90-es években olyan művekkel örvendezteti meg a nagyérdeműt, mint az Elektra Lives Again, a Hard Boiled ( 3 részes mini ) vagy a Dave Gibbons-al közösen jegyzett Give Me Liberty 4 részes mini-je. Közben megírja a Robotzsaru 2. és 3. részének forgatókönyvét, majd a Robocop vs. The Terminator crossover-t. 1991-ben aztán megalkotja az első Sin City sztorit, mely a Dark Horse Presents  51–62. számában kapott helyet és amely saját kiadásban a The Hard Goodbye ( Nehéz Búcsú ) címet kapta.Ezzel Miller megalkotta az évtized ( ha nem az évszázad ) elsőszámú bűn-képregényét, magát a  bűn városát, Basin City-t, ahol mindennapos a bűn, a gyilkosságok, a prostitúció és a korrupció és  ahol a bűnözők mellett a civilek sem éppen azok az ártatlan emberek, amilyennek mutatják magukat. Merész fekete-fehér árnyjáték stílusával, film noir jellegével,  szokatlan narratív technikájával egyedülállót alkotott, amely méltán lett híres és elismert az olvasók és a kritikusok körében egyaránt. 1993-ban John Romita Jr.-al karöltve a  Daredevil: Man Without Fear 5 részes minijében Fenegyerek  kezdeti karrierjét helyezik új alapokra ( csakúgy mint korábban Batman-nél ), majd Todd MacFarlane-el közösen írják meg a Spawn/Batman crossover-t az Image Comics részére. 1998-ban aztán későbbi feleségével rajzolják a 300-at ( Miller-t az 1962-es 300 spártai című film inspirálta), melyben Leonidász spártai király és bátor, maroknyi katonája küzd elszántan( nem mellesleg véresen, senkit és semmit sem kímélve ) Xerxes hódító hordái ellen. A millenium óta olyan művek látnak tőle napvilágot, mint a Batman: The Dark Knight Strikes Again ( 2001-2002 ), All-Star Batman and Robin the Boy Wonder ( 2005 ). 2005-ben társrendezőként részt vesz a Sin City film elkészítésében Robert Rodriguez oldalán, majd producerként kiveszi a részét a Zack Snyder rendezte 300-ból is. A készülő Sin City-folytatás alapját a A Dame to Kill For képezi, amely hazánkban is megjelent Sin City: Ölni tudnál érte címmel a FUMAX gondozásában.Teljes életművét megtekinthetitek az interneten, oly sok, hogy még felsorolni is nehéz. Mint a fentiekből is kiderül, Frank Miller hatása megkérdőjelezhetetlen a mai képregénykultúrában. Sokszor radikális lépésekre és újításokra  szánta el magát ( Ronin, Sin City ) és nélküle bizony a mai képregényekből és a Nolan-féle filmekből  oly jól ismert Sötét Lovag sem az lenne, aki ma.

A ’60-as évek képregényei igencsak érdekes olvasmányok, hiszen sokuk egyfajta időkapszulaként megőrizte az adott korszak jelentős eseményeit, melyekben születtek és sok esetben reflektáltak a korszak  eseményeire. Gondoljunk csak a vietnámi háborúra, a diáklázadásokra, a hippimozgalomra. Olyan hősök  kezdték meg önálló pályafutásukat ekkor, mint Nick Fury vagy a Silver Surfer. Silver Surfer, avagy újhoni keresztségben az Ezüst Utazó több szempontból is érdekes, hiszen az amerikai mainstream comics talán egyik legautentikusabb hőse ő, aki saját bőrén tapasztalhatta meg a korszak undorral, bizalmatlansággal telt közhangulatát. Silver Surfer 1968-ban kezdte meg önálló pályafutását saját sorozatában, mely sorozat az általános közönségelvárásokkal teljesen összeegyeztethetetlen mivolta miatt alig 3 év és 18 füzet után csúfondáros módon megbukott, hogy  röpke két évtized múlva főnixmadárként újból feltámadjon halottaiból. Hősünk a távoli világűrből, pontosabban a szuperfejlett Zenn-La bolygóról érkezett kicsiny planétánkra. Eredeti neve Norrin Radd , akit a Zenn-La bolygón különcsége és kalandvágya miatt kiközösítenek és egyfajta csodabogárnak tartanak.  A bolygó lakossága maga az eszményi fogyasztói társadalom, ahol minden a legnagyobb rendben van, béke és harmónia uralkodik az egész planétán. Mindez megváltozik, amikor egy kozmikus zsarnok érkezik az űrből, aki az elpusztításukra tör. Mivel védelmi rendszerük sincs, ezért nem tudnak hatékonyan szembeszállni a behatolóval. Norrin-t hajtja a kíváncsiság és önként elmegy az ostromlóhoz. Mint kiderül, Galactus az, aki az elpusztításukra tör, állandó éhségét világok elpusztításával igyekszik csillapítani. Norrin világa megkíméléséért cserébe Galactus szolgálatába áll, hogy számára gazdag, elpusztítható világok után kutasson a világegyetemben. Így válik belőle az Ezüst Utazó, aki  deszkájával fénysebességgel utazik a világegyetemben, hogy végül elérkezzen hozzánk, a Földre és felkínálja azt Galactus-nak. ( Fantasztikus Négyes 1966-os Galactus Trilógiája 48-50. szám)Persze szemernyi szimpátiát, sajnálatot sem táplál az emberiség iránt, mígnem a Fantasztikus Négyes és a Lény vak barátnője, Alicia egyfajta morális pálfordulásra nem készteti, melynek eredményeként szembeszáll urával a Föld megmentésének érdekében. Galactus megkíméli a Földet, azonban a bolygó körül erőteret hoz létre, örökre csapdába ejtve így az Utazót, aki így nem térhet  haza szülőbolygójára szerelméhez, Shalla-Bal-hoz.  A Földön azonban szembesül az emberek gyűlöletével és bár segíteni akar nekik, nem fogadják be, mitöbb félnek tőle ( ahogy minden ismeretlentől). Ennek hatására megpróbálkozik ismertséget kötni Dr. Doom-al ( Fantasztikus Négyes 74-77.) illetve a Hulk-al is. Persze ezen kísérletei mind kudarcba fulladnak, Hulk amúgy sem az a barátkozós típus. Kiábrándulva az emberiségből és szembesülve a magánnyal folyton  folyvást felteszi magának a kérdést: Mi értelme van élni egy értelem nélküli világban? Maga a karakter Jack Kirby agyából pattant ki, hogy aztán egy szűk olvasóréteg körében igen hamar elismert és közkedvelt hőssé nőjje ki magát ( érdekesség, hogy Quentin Tarantino is ezen rajongók közé tartozik).  Az önálló széria csúfos bukása után aztán majd két évtizednek kellett eltelnie, hogy végül 1987-ben Steve Engelhart  vegye kezébe az Utazó sorsát, aki Galactus kibékítésével kiszabadította hősét a Föld fogságából, valódi kozmikus kalandokat kínálva így  hősének és a rajongóknak. Ezen kalandok egészen 1998-ig folytatódtak, amikor is 143 szám után Utazónk ismét kényszerű száműzetésbe vonult. A millenium óta elszórtan az igencsak rövid bukásra ítélt 4. szériájában, minisorozatokban, crossoverekben tűnik fel csupán, illetve az Annihilators csapatában.Utazónk népszerűsége szokatlan koncepciójával magyarázható: a  konkrét fizikai összecsapások ugyancsak háttérbe szorulnak az egyes füzetekben, sokkal nagyobb jelentőséget kap az Utazó sajátos önmarcangolása, keserű tapasztalatai az emberiséggel kapcsolatban és a Galactus erőterének áttörésére tett folytonos, ám hiábavaló kísérletei. Az első széria rajzait John Buscema jegyzi, akinek nevéhez a Conan-sorozat is köthető. Érdekes, hogy  a korai számok átlagos panelszámai 3-4 kockához közelítenek, melynek eredményeként igen vastag füzetek láttak napvilágot, a formavilág letisztult, a szokatlan keretezésnek nyomát sem találni. A 2007-ben készült a Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó című film alapját a Galactus-trilógia ( FF 48-50. szám) és Dr. Doom csalárd története ( FF 74-77. szám) képezi.

Alan Moore és Dave Gibbons kultikus művét, a Watchmen-t nem célom értékelni illetve bemutatni. Nincs rá ugyanis szükség, rengeteg külföldi és magyar oldalon található róla értékelés, bemutató. Az elmúlt évek során ismét előtérbe került, nem csekély részben a belőle készült film miatt. Itthon nálunk is kiadták, és gyakorlatilag számtalan írás született róla, hogy úgy mondjam, ízekre szedték. Aki olvasta a képregényt vagy látta a ( szerintem egyébként egész jól sikerült) filmet, annak nem kell bemutatni a történetet és a szereplőket. A DC Comics 2012-ben, egyfajta előzményként minden karakternek saját 4-6 részes történetet szentel, amelyben megtudhatjuk a szereplők eredetét, hogy hogyan is ismerkedtek meg egymással. Olyan művészek működnek közre a művekben, mint a 100 Bullets-et is jegyző Brian Azzarello, a Midnight Nation írója J. Michael Straczynski , a Watchmen színezőjeként elhíresült  John Higgins vagy a Joker HC-t rajzoló Lee Bermejo. Az írókra, rajzolókra tehát nem lehet panasz, a teljes lista így néz majd ki:

RORSCHACH (4 issues) – Writer: Brian Azzarello. Artist: Lee Bermejo

MINUTEMEN (6 issues) – Writer/Artist: Darwyn Cooke

Ahogy a bemutatkozó írásomban is említettem, idővel egyes filmekről is igyekszem beszámolni, illetve személyes kritikával illetni őket. Mivel az elmúlt időszakban túl vagyok pár Aliens képregényen, ezért gondoltam megosztom sajátos véleményemet az Alien filmek előzményeként beharangozott Prometheus-ról. 1979-ben Riddley Scott elkészítette a világ elsőszámú, azóta is etalonként emlegetett, méltán híres filmjét, a Nyolcadik utas: A halál-t, amely sci-fi-horror klasszikus lett, és amely az akkor még igencsak ismeretlen Sigourney Weaver ugródeszkájának számít. Szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna az Alien franchise-ról  vagy történetesen ne  látta volna valamelyik részét. Ripley hadnagy neve azóta fogalom lett és az első rész óta a rajongók epekedve várják az előzményfilmet, amely jópár kérdést igyekszik majd tisztázni az űrlények eredetére vonatkozólag.Én magam régi nagy rajongója vagyok az Alien-filmeknek, gyakorlatilag majd mindegyik részét láttam már legalább 30 alkalommal. Persze a színvonal hullámzó és igazából csak az első két film az igazi, azért a maradék kettő sem rossz. Mikor meghallottam, hogy Riddley Scott rendezi a Prometheus-t, amely az Alien-franchise előzményének tekinthető, ugyancsak megörültem, gyakorlatilag úgy vártam, mint a messiást. Végre én magam is választ kaphatok pár kérdésre, gondolom rengeteg rajongó is így volt vele. Végignézvén a filmet, rájöttem, hogy tévedtünk, Nem kicsit, nagyon. Vágjunk is bele:A történet szerint a nem túl távoli jövőben a Földön számos olyan ősi leletre bukkanak a tudósok, amelyek ugyanazt ábrázolják, nevezetesen egyfajta óriás isteneket, amelyek vélhetően az embereket alkották és amelyek minden leleten  egyazon  bolygóra mutatnak. Mint kiderül, a bolygó létezik, és annak holdján létrejöhetett az élet. Így tehát  egy kutatócsapat elindul a Prometheus-nak elkeresztelt hajó fedélzetén, hogy kiderítse az emberi faj származásának titkát, rejtélyét. Persze semmi, sem úgy alakul, ahogy annak kellene és elkezdődik a  fejvesztett menekülés és a harc a túlélésért. Az alapszituáció tehát nem rossz és még a szereplőgárda is egész elviselhető, ezek mindenképpen pozitívumként említendők. Charlize Theron remekül adja az általa megformázott karaktert és Michael Fassbander is egész jól alakítja az android-ot. Az abszolút nagy csalódás számomra Noomi Rapace, aki nincs jobb szó rá, idegesítő. Elég felkapott színésznő lett mostanában, de szerintem érdemtelenül. A látványról nincs mit mondanom, nagyon szép, bár itt igazán nincs  lehetetlen, a képzeletnek csupán a rendelkezésre álló pénz szabhat határt. Jöjjenek az abszolút negatívumok a filmmel kapcsolatban amely sokszor igencsak SPOILERES lesz, szóval óvatosan olvassátok. A kutatócsoport egyszerűen nevetséges. Nincs rá jobb szó. Ilyen amatőr tudósokat, mint amilyenek ezek, keresve sem találni. Valahogy így képzelnék el egy óvodás csoportot a NASA irányítóközpontjában, ha az óvónő kimenne a slozira és a gyerkőcök egyedül, felügyelet nélkül maradnának. Mindenhez hozzányúlnak mindenféle előzetes információk nélkül, mennek előre fejetlenül. Gyakorlatilag minden hibát elkövetnek, amit csak el lehet egy ilyen expedíción, kezdve az emberek hátrahagyásától az ismeretlen, cukinak egyáltalán nem titulálható idegen teremtmény megsimogatásától egészen a bődületes naivságig. Rapace kisasszony többek között azért is idegesítő, mivel a film elején egy igencsak naiv, megfontoltnak egyáltalán nem nevezhető kutatót alakít, aki előbb cselekszik és csak aztán gondolkodik és aki a film végére gyakorlatilag egy komoly, sokat látott kutató képében tetszeleg. Micsoda jellemfejlődés, kérem szépen! És akkor még nem beszéltünk Michael Fassbanderről, aki bár jól játssza az általa alakított androidot, a szerepéből adódóan akkor is utálatos valaki. Hiszen egy robotot nem így képzelünk el, ami ráadásul még szinte prototípus is. Nem lehet komolyan venni, mert bár nem ember, sokkal kíváncsibb! annál, sokkal elővigyázatlanabb. Ezek emberi tulajdonságok, ő pedig nem az, csupán egy kezdetleges android. Egyáltalán nem mérlegel, nem gondolkodik és bár parancsokat teljesít, nem hiteles a számomra. A Space Jockey-k eredetéről semmit sem tudunk meg, az Alienekéről szintúgy. Szűkös 2 óra kevés egy ilyen filmnek, amely ráadásul az első 1 órában nem sok mindenre ad elfogadható választ.  Rapace kisasszony, aki a film végére teljesen egyedül marad a legénységből, gyakorlatilag visszaalakul azzá a mérhetetlenül naiv, kíváncsi, idegesítő nővé, aki a film elején is volt. Hiszen logikus, hogy egyedül elindul megkeresni, honnan is jöttek ezek a csúnya Space Jockey-k, akik a mi teremtőink. Vajon őket kik teremtették? Mint látható, sokkal több kérdést vet fel a film, mint amennyit „megválaszol”. Gyanítható, hogy lesz folytatása a filmnek,amit talán szintén Riddley Scott rendez majd. A nyilvánvaló logikai bukfenceknek hála, melyekkel Riddley Scottnak rendezőként számolnia kellett volna és a néhol vitatható színészi teljesítmény miatt  ez nálam egy igencsak  közepes film lett. Az  abszolút Alien rajongóknak  ez bizony kevés, akik pedig nem ismerik az Alien-filmeket, annak sok. Így vagy úgy, a keserű szájíz mindkét esetben megmarad.Csupán érdekesség gyanánt, az  1999-ben megjelent Aliens Apocalypse: The Destroying Angels TPB szintén ugyanezen témával foglalkozik, vagyis az idegenek eredetével. Aki teheti olvassa el, nekem személy szerint nagyon tetszett. Ugyanez a filozofikus vonal, mint a Prometheus, de más szemszögből közelíti meg a teremtést.

Watchmen ( 12 részes sztori, DC Comics, írta Alan Moore, rajzolta Dave Gibbons, megjelent 1986-1987 között )

V for Vendetta ( 10 részes sztori, Vertigo Comics, írta Alan Moore, rajzolta David Lloyd, megjelent 1982-1989 között, 1990-ben gyűjteményes kiadásban )

Blacksad ( 4 külön sztori, Dark Horse Comics, írta Juan Daz Canales, rajzolta Juanjo Guarnido, megjelent 2000-2010 között )

Superman: Whatever Happened to the Man of Tomorrow? ( one shot/crossover, DC Comics, írta Alan Moore, rajzolta Curt Swan, megjelent 1986-ban )

Spider-Man: Noir ( 4 részes mini, Marvel Comics, írta Fabrice Sapolsky, rajzolta Carmine Di Giandomenico, megjelent 2008-ban )

Maximum Carnage ( 14 részes crossover, Marvel Comics, író több, rajzoló több, megjelent 1993-ban )

Joker HC ( graphic novel, DC Comics, írta Brian Azzarello, rajzolta Lee Bermejo, megjelent 2008-ban )

The Batman Adventures: Mad Love ( one shot, DC Comics, írta Paul Dini, rajzolta Bruce Timm, megjelent 1994-ben )

Batman: Haunted Knight ( TPB, DC Comics, írta Jeph Loeb, rajzolta Tim Sale, megjelent 1996-ban )

Aliens VS. Predator: Thrill of the Hunt ( TPB, Dark Horse Comics, írta Mike Kennedy, rajzolta Roger Robinson, megjelent 2004-ben )

Aliens Apocalypse: The Destroying Angels ( TPB, Dark Horse Comics, írta Mark Shultz, rajzolta Doug Wheatley, megjelent 1999-ben )

Aliens: Berserker ( 4 része sztori, Dark Horse Comics, írta John Wagner, rajzolta Paul Mendoza, megjelent 1995-ben )

The Punisher 2012 ( folytatásos sorozat, Marvel Comics, írta Greg Rucka, rajzolta Marco Checchetto, megjelenik havonta )

Aquaman-DC New 52 ( folytatásos sorozat, DC Comics, írta Geoff Johns, rajzolta Ivan Reis, megjelenik havonta )

Detective Comics-DC New 52 ( folytatásos sorozat, DC Comics,  írta és rajzolta Tony Salvador Daniel, megjelenik havonta )

Green Lantern-DC New 52 ( folytatásos sorozat, DC Comics, írta Geoff Johns, rajzolta Doug Mahnke, megjelenik havonta )

DC Comics                             

Az sokak számára világos, hogy a képregénypiacot a két óriás és örök rivális kiadó, a DC Comics és a Marvel Comics uralja. Az olyan kisebb kiadók, mint a Dark Horse, az Image vagy a Top Shelf Comics, nem számítva a kisebb, független kiadókat  gyakorlatilag békésen elvegetálnak a maradék olvasókon, lévén ezek bár kisebb olvasóréteggel rendelkeznek, azért stabilan megvannak a saját jól menő címeik. A Marvel 12 évvel  ezelőtt döntött úgy, hogy szükséges új olvasóközönséget is bevonnia, hiszen a már jól ismert szuperhősök  gyakorlatilag elfáradtak. Ezért létrehoztak egy alternatív univerzumot, az Ultimate Univerzum-ot, amely az Earth-1610-es nevet viseli. Több címet is indítottak ezen univerzumon belül, mint az Újvilág Pókember-t, az Újvilág X-Men-t  vagy az Újvilág Fantasztikus Négyes-t, melyek itthon is megjelentek.Ezen sorozatok közös vonásai, hogy teljesen új eredettörténetet ismertetnek meg és hőseik sokkal modernebbek, korszerűbbek az  „eredetinél” vagyis a jól ismert 616-os univerzumban megismerteknél. Ezzel gyakorlatilag a fiatalabb olvasóközönséget akarták megcélozni, ami több címmel sikerült is. A DC azért kötötte az ebet a karóhoz, ő köszönte szépen, megvolt. Bő 1 éve azonban itt is rájöttek, hogy bizony vérfrissítés kell a kiadónál, így a vezetőség radikális lépésre szánta el magát. Számot vetettek az  eddigi sorozatokkal és felismerték, hogy gyakorlatilag lehetetlen követni az eseményeket a DC Univerzumon belül. Ha egy idővonalon lenne ábrázolva az összes esemény, crossover, mini vagy maxi, hát ember legyen a talpán, aki kellőképpen kiigazodna rajta. A kiadó tehát fontos lépésre szánta el magát, amely projektet saját szavaikkal élve „ soft reboot”-nak keresztelték el. Fogták a már jól menő, aktuális sorozatokat, melyek mellé még újakat is indítottak és teljesen lenullázták a számozást. Összesen tehát 52 címet gondoltak újra a kiadónál, kissé modernebbé varázsolva a sztorikat és modernizálva a külcsínyt is. Ami azonban fontosabb, hogy majdhogynem együtt indították őket útjukra 2011 szeptemberében, azzal a nem titkolt céllal, hogy új olvasóközönséget vonzzanak magukhoz és hogy egy egységes, jól áttekinthető univerzumot hozzanak létre, melyben minden esemény követhető. A „soft reboot” elnevezés nem véletlen a DC részéről, hiszen nem teljesen nullázták azért a sorozatokat, számos esemény része ennek az univerzumnak is,  úgy mint a Batman: Year One, Death of Superman, Batman: The Killing Joke.  Az 52 cím nagy része az első szuperhősök megjelenése ( lásd pl. Superman-t) előtt 5 évvel kezdődik, így ezen történetek is belefértek ebbe az időszakba, egyfajta origoként. Viszont van pár kivétel is, mint az Action Comics, amely az aktuális időpont előtt 6 évvel játszódik és amely Superman megjelenését és fogadtatását meséli el bolygónkon, míg a Justice League 5 évvel a többi füzetben megismert „jelen” előtt játszódik és az akkor megjelent szuperhősök megismerkedését, Igazság Ligájába való belépését meséli el. A fogadtatás igen jóra sikerült és azóta is rendületlenül folytatódnak a sorozatok. Batman, mint a DC húzóneve 5 sorozatban is képviselteti magát, a Zöld Lámpás is 3 sorozatban tűnik fel, nem beszélve a többiről. A teljes listát itt tekinthetitek meg: