Vajmi kevés olyan képregénnyel találkozom, melyek semmiféle érzelmet nem váltanak ki belőlem. Ez azért is meglehetősen furcsa, mert a legtöbb, általam olvasott képregényről mindig megvan a sajátos véleményem, vállalva olykor azt is, hogy az álláspontom más személynél konkrétan kiveri a biztosítékot. Ilyenkor igyekszem az elején leszögezni, hogy ahány ember, annyiféle ízlés, s bizony nem kell feltétlen elfogadni az én véleményemet, ahogy nekem sem a másét, viszont meghallgatni mindenképpen érdemes azt. A mostani írásom témájául szolgáló sorozat annak ellenére nem nyerte el a tetszésemet, hogy kedvenc képregényhősöm, nevezetesen Pókember van a középpontban. A 700. The Amazing Spider-Man egyfajta lezárása volt a nagy múltra visszatekintő sorozatnak, s külön dicséret illeti, hogy egy  50 évet megélt sorozatról van szó.  Felsorolni is sok lenne, hány, ma már ismert és elismert művész és író kezdte szárnybontogatását ezen címnél, s valószínűleg mindenkinek van véleménye a sorozatról, vagy annak rajzolóiról, íróiról, nem beszélve a kellemes élményekről, emlékezetes pillanatokról. Persze egy ennyi időt megélt sorozatnál is voltak hullámvölgyek, s olykor drasztikus lépésre kellett elszánnia magát az alkotógárdának, de összességében nézve egy kerek, teljes és mindenképpen szenzációs sorozatról beszélhetünk. A lezárás persze nem volt a legstílusosabb, hiszen a haldokló Doctor Octopus és Peter testet cseréltek, s így Peter kénytelen-kelletlen az örök vadászmezőkre távozott, mint Otto Octavius. A képregénypiac persze nem maradhatott Pókember nélkül, s az újonnan kezdett sorozat The Superior Spider-Man címmel ott folytatódik, ahol elődje abbamaradt, nevezetesen a Peter testében „élősködő” Doctor Octopusnál, aki  átvéve Peter szerepét és hozzáférve annak emlékeihez kezd belátóbb lenni, s kezdi megérteni régi ellensége érzéseit és az emberekbe vetett hitét. Persze semmi sem lehet tökéletes, s ez a Pókember már nem az a Pókember, akit megismertünk.Octavius zsenialitásához nem férhet kétség, de gátlástalan és olykor szemernyi empátia sem szorult belé, az erkölcsökről pedig ne is beszéljünk. Peter környezete is észleli a változást, hiszen a brutálisabb, kegyetlenebb Pókember mégiscsak feltűnőbb, de egy-két kivételtől eltekintve nem tulajdonítanak ezen dolgoknak nagyobb jelentőséget. Persze az igazi Peter is ott lakozik valahol Octavius/Pókember testében, mondhatnánk lelkének egy részében, s egyfajta konok lelkiismeretként mindig igyekszik visszatartani a bőrébe bújt ellenségét, s igyekszik visszafoglalni testét és elméjét Octaviustól. Addig sem tétlenkedik, s jó ötletnek tartom azt, hogy Peter is hozzáfér Octavius emlékeihez, ezáltal jobban megismerjük őt és nagyobb bepillantást nyerhetünk hányadtatott gyermekkorába. A sztori tehát egy modern kori  Dr.Jekyll és  Mr. Hyde történet, semmi egyéb, s ezen még a főszereplő kiléte sem igen tud javítani. A sorozat pikantériája egyben a legnagyobb hibája is: ez a Pókember már nem az a Pókember, akit annyira megismertünk, s az ember hajlamos elidegenedni kedvenc hősétől. Egyszerűen nem hagyja magát megkedveltetni, ugyanakkor megutáltatni sem, s így számomra az egész érdektelennek tűnik. A rajzokban, a színekben és magában a megvalósításban pedig semmi érdemlegeset, kiemelkedőt nem találok, mondhatni, tisztességes iparosmunka, de ennyi. Nagy bajban vagyok az új sorozat kapcsán. A régihez egyáltalán nem ér fel, nem látom benne a fejlődést, nem tudom hova tenni. Rossznak semmiképpen sem rossz, de jónak sem nevezném, és biztos nem lesz lelkiismeret furdalásom, ha egy-két száma olvasatlan marad. Kedvenc képregényhősömről lévén szó, ez bizony nem dicséret.