A minap szerencsésen végére értem a Smallville 10. és egyben utolsó évadának is, s mint ahogy az első részben ígértem ott folytatom a sorozat elemzését illetve bemutatását, ahol abbahagytam, vagyis az 5.évadtól. Igyekszem lényegre törő lenni, bár ez most elég nehéz, hiszen rengeteg gondolat motoszkál a fejemben a sorozattal kapcsolatosan. Azt hiszem a sorozatot nem vádolhatjuk azzal, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki az emberből. Mindezt annak függvényében mondom, hogy hatalmas rajongótáborral büszkélkedhet és az általános vélekedés szerint is egy remekbe szabott sorozatról van szó. Bár már az első öt évadban is akadtak komplett évadok és részek, melyek valahogy félresiklottak, ez a jelenség az utolsó pár évadban bosszantóan sokszor üti fel a fejét s a végére valahogy ellaposodik a sztori. Mondhatnám, hogy kifogyott a szufla, ami egy ilyen több évadot megélt sorozatnál egyáltalán nem ritka, gondolok itt mondjuk az X-akták-ra, amely szintén nagy kedvenc és amely szintén bebukott nálam az utolsó 4 évadával.A Smallville 6. évada halad az előre kitaposott ösvényen, amely aztán a 7. évadban kezd lagymataggá válni, hogy a 8. és 9. évad végére gyakorlatilag porig rombolja kedvenc piros-kék pizsamás hősünk nehezen felépített imidzsét. Lana karaktere és Clark iránta érzett szerelme gyakorlatilag kifulladt, a sztori szempontjából gyakorlatilag teljesen mindeggyé válik a Kreuk által megformált karakter léte. Természetesen megjelennek új szereplők is a színen, kezdve Oliver Queen-el, aki egy milliárdos család utolsó, életben maradt sarja és aki éjszakánként, unaloműzésképpen önjelölt Robin Hood-ként próbál segítségére lenni Metropolis bajba jutott, ártatlan lakosainak. Érezhető, hogy Zöld Íjász karaktere jobban ki van dolgozva, mint bármelyik más segítőtársé, a szerelmi háromszög illetve a későbbi négyszög azonban már több, mint zavaró. Habár Lana karaktere kifulladt, Lex-től valahogy többet vártam. A pálfordulása rendkívül kidolgozott, de az utolsó 2-3 évadban nyoma sincs, habár egy rövid időre ismét felbukkan, hogy keresztbe tegyen Clark-nak. Egy laza csavarral megérkezik a színre Supergirl is, akit egy bombanőnek a legjobb jóindulattal sem nevezhető szőkeség játszik ( férfitársaim közül gondolom sokan felhördültek e sorok olvasása után, de hát ízlések és pofonok ) vajmi kevés beleéléssel. Ez egyébként nemcsak rá, hanem a további mellékszereplőkre is igaz, ám a legnagyobb csalódást kétség kívül Zod tábornok és kicsiny csapata jelentette a számomra.Már annyiszor beharangozták a sorozatban Zod érkezését és kegyetlenkedését, hogy mikor megjelenik a színen, enyhén szólva is csalódott az ember, csak a fejét rázza és többször felteszi magának ama értelmetlen kérdést, hogy Ez most mégis mi?. Választ ne is várjunk rá, számomra ez a sorozat mélypontja, amelyet csupán a finálé közeledtének érezhető előszele tompít csupán. Ha már beszéltem a negatívumokról, nem árt megemlíteni a pozitívumokat sem, már csak azért is, mert tényleg meglepően jól sikerült dolgokról van szó. Az Igazság Ligájának nem hivatalos megalakulása egyértelműen pozitívum, a közös ügyek és kalandok valahogy mindig a kellő időben érkeznek, hogy kicsit érdekfeszítőbbé tegyék hősünk életét és ezzel felrázzák a rajongókat. Örömmel töltött el a JSA ( Justice Society of America ) megjelenése is, amely egy dupla epizódot kapott, mintegy tisztelgés gyanánt az első szuperhőscsapat felé. E részekben jelennek meg az olyan klasszikus, 1940-es évekbeli karakterek, mint Doctor Fate és Hawkman, nem beszélve azokról a csodás jelenetekről, amikor Hawkman végigvezeti hősünket a JSA múzeumán és a tárgyak között felbukkan az aranykori Flash és Zöld Lámpás felszerelése. Fantasztikus nosztalgia tör rá az emberre, számomra ez az egész sorozat egyik legszebb, legbensőségesebb jelenete illetve epizódja.A 10. és egyben utolsó évadban a Földre érkező Darkseid okoz némi fejtörést Clarknak és vele együtt az emberiségnek is, hiszen kihasználja az emberekben lévő sötétséget, gonoszságot, ezáltal igyekezve  romlásba és végső pusztulásba taszítani a világot. A szuperhős és mutánsellenes emberiség az Apokalipszis szélén egyensúlyozik, de a várt napon végül rájön, hogy a világnak igenis szüksége van hősökre. A finálénak szánt dupla epizód nem is sikerülhetett volna jobbra, minden szál el lett varrva, Chloe boldog családanya, aki képregényből olvas fel kisfiának, Lex Luthor apja Darkseid által kitépett szívének és  egy neurotoxinnak hála új lappal indul a  bűnözők között, Clark pedig az Apokalipszis napján végre elismerést, „szárnyakat” és egy klasszikus jelmezt kap apjától, nem számítva a magyarázatot, miszerint minden egyes konfliktus, harc és szerelem a felkészülési procedúra részei voltak, melyeknek kötelezően alá volt vetve és melyeket kötelezően át kellett élnie.  Az utolsó évad utolsó részének utolsó perceiben pedig felcsendülnek a John Williams által komponált, rég ismert, klasszikus dallamok emlékeztetvén minket, hogy Superman örök, egyedi és megismételhetetlen....