Kisgyermekként, ahogy az általában lenni szokott, az ember megismerkedik a tiltott gyümölcs fogalmával, s előbb-utóbb bizony rájön, hogy amit a szülők a legjobban tiltanak, azt mintha épp neki találták volna ki. Hiszen ki ne nézett volna gyermekkorában horrorfilmeket, melyekre nemegyszer a polcok sötét, eldugott sarkaiban bukkant rá, amikor a szülők éppen dolgoztak, s bár már sokszor a cím elolvasása után eszébe ötlik, hogy bizony álmatlan éjszakákat is okozhat a jó öreg VHS kazettán lévő, sokszor erősen ZS kategóriájú film megtekintése, ez ott, abban a pillanatban igen csekély jelentőségűnek tűnik. S aki így nőtt fel a ’80-as, ’90-es években, s a későbbiek során felnőve a képregényművészet iránt is érdeklődik, előbb-utóbb bizony a mainstream képregények mellett a felnőtteknek szóló képregényeket is kezébe veszi, s elégedetten veszi tudomásul, hogy bizony rajzolva is lehet maradandót, egyszersmind sokkolót alkotni, s nem csak a mozgókép alkalmas arra, hogy rémületet, s feszült hangulatot keltsen. A kiadók szempontjából a felnőtteknek szóló képregények megjelentetése sohasem volt túlzottan nyereséges, hiszen szűkebb rétegnek szólnak, s ráadásul mindmáig jelent néminemű kockázatot egy újabb sorozat beindítása. Ebből adódóan a két nagy óriás, a DC és a Marvel inkább a mainstream irányzatra épít, s a szűkebb közönségnek szánt képregényeket a kisebb, netán független kiadók vállalják magukra, s vannak olyanok is, melyek éppen a felnőtt közönséget célozzák meg kiadványaikkal. Ilyen kiadó a Vertigo is, mely a DC leányvállalataként működik, s melynek gondozásában nem egy felnőtteknek szóló képregény (Sandman, Preacher, Hellblazer) jelent meg a ’90-es években.A Hellblazer sorozata több szempontból is érdekes, s a főszereplő, John Constantine személye is igen megosztó tud lenni. Constantine a Swamp Thing sorozatában (pontosabban annak 1985. júniusi 37. számában) bukkant fel először, mint mellékszereplő, nem sokkal később azonban a kiadó úgy vélte, hogy a karakter bizony megérett egy saját sorozatra. Az Alan Moore és Jamie Delano alkotta karakter 1988 januárjában debütált önálló sorozatával, s bedobva a mélyvízbe rögtön egy kétrészes történetben találkozhatunk vele. A sorozat eredeti címe Hellraiser lett volna, ám Clive Barker azonos, egy évvel korábban, tehát 1987-ben megjelent filmje okán a kiadónak az azonosság elkerülése végett meg kellett változtatnia a címet, ami így végül Hellblazer-re módosult. A sorozat írója, Jamie Delano nem vesződik a főszereplő bemutatásával, a helyzet felvázolásával, a történet szájbarágós előkészítésével, a mellékszereplők részletekbe menő jellemzésével, okkult nyomozóját rögtön a dolgok sűrűjében találjuk, s a kezdő, dupla részes történetben fokozatosan tudunk meg egyre többet róla, ugyanakkor épp eléggé keveset ahhoz, hogy a későbbiek folyamán is érdekes maradjon. A Vertigo 1993-ban megjelent Hellblazer: Original Sins című gyűjteményes kötetében a sorozat első 9 részét találjuk, melyek Constantine kezdeti éveinek eseményeit mesélik el, s vehetjük mindezt egyfajta kedvcsinálónak is. A kezdeti történetek hihetetlen módon lettek kidolgozva, Delano okosan építgeti karakterét, aki valamilyen morbid módon mindig belecsöppen az események kellős közepébe, s hideg fejjel, higgadtan, rémálmoktól üldözve igyekszik megoldást találni a problémára. A világ, amely körülveszi ugyancsak rémálomszerű, démonok, a jó és a rossz állandó harca, az emberi gyarlóság és kegyetlenség mind-mind része az alkohollal és dohányfüsttel telt világának, s Johnt az események olykor kegyetlen döntésekre kényszerítik. Ezek a döntések, s a rá háruló felelősség azonban lassan felemésztik belülről, az összeroppanás szélén álló Contantine-t azonban valami belső akarat hajtja, viszi előre megmagyarázhatatlanul. Johnnak nincsenek egészséges kapcsolatai, a szerelmi életét is áthatja az üresség érzése, barátai és ismerősei sorban hullanak mellőle, s álmaiban, alkohol fűtötte mámorában vissza-visszatérnek kísérteni, s szemrehányást tenni neki. Barátait érzelemmentesen képes feláldozni, s gyakran saját, önnön félelmeivel sem képes szembenézni. Az első 9 történet során tehát fokozatosan ismerjük meg főhősünket s az őt körülvevő kegyetlen világot, melyben hol egy démon üldözte barátján (Hunger), hol a pszichopata sorozatgyilkos által elrabolt unokahúgán (Waiting for the Man), hol egy térben és időben elveszett városon (When Johnny Comes Marching Home), hol saját, belső démonjaival küzdve saját magán (Shot To Hell) próbál meg segíteni sajátos eszközeivel, módszereivel. Az Original Sins című gyűjteményes kötetet elolvasva minden olvasó eldöntheti, hogyan is tovább. Ezen történeteket elolvasva ugyanis vagy megszereti az ember a sorozatot, s az azt körüllengő atmoszférát, vagy nem, s örökre elkerüli az egész sorozatot. Ami számomra igazán kiemelkedővé teszi a Hellblazer-t, az a főszereplő, Constantine személye, a tulajdonképpeni megosztó, szánandó mivolta, s a sorozat egyedi hangulata. Mert ez az a sötét, baljós, rémisztő, depresszív atmoszféra az, mely körüllengi az egyes történeteket, s amely alapvetően meghatározza az olvasónak a sorozathoz fűződő viszonyát. Azok, akiket sosem érdekelt a misztikum, az okkult dolgok, vagy akik ez iránt kevésbé fogékonyak, nos, azok jobb, ha elkerülik Constantine-t, mert nemhogy nem fogják megkedvelni a képregényt, de teljesen kiábrándulnak belőle.Éppen ezért zseniális számomra az egész sorozat, s éppen ezért szól csupán egy szűkebb, felnőtt rétegnek. A felnőtt szót érdemes kihangsúlyozni, hiszen a történetek során a nemi erőszak, a brutalitás, a kéjgyilkosság, a különféle szekták, vallási fanatizmus és a rasszizmus is terítékre kerül, mindez sokszor kellő részletességgel ábrázolva, s igen sokszor tabuktól mentesen. A rajzokat készítő brit John Ridgway méltó társa volt Delano-nak, hiszen a rajzok, nincs rá jobb szó, szenzációsak. Kellő részletességgel lettek megalkotva, s a komor, rémisztő, sötét, depresszív hangulat szinte átüt az oldalakról, melyekhez természetesen a színhasználat is kellő mértékben hozzájárul. Az érzelmek megjelenítése külön dicséretet érdemel, az iszonytató rémület, a döbbenet, a kétségbeesés mind-mind szinte kézzel foghatóak, a sötétség is mintegy tapintható. A John-t kísértő rémálmok valóban rémisztőek, fullasztóak, s a filmszerűen pergő, kihangsúlyozott események kétoldalas, változatos panelekbe ágyazott megvalósítása szintén dicséretes s elismerésre méltó. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy aki a 2005-ben megjelent Constantine, a démonvadász című képregény adaptáció után kezd neki az eredeti képregénynek, az valószínűleg csalódni fog benne, hiszen a filmben pont az nincs benne, ami az egész sorozatot kiemeli a horror képregények mezőnyéből, ez a dolog pedig a hangulat. S mind tudjuk, hogy a hangulat, mint eszköz egy jó rémtörténet legfőbb ismérve.