Vajmi kevés olyan művész akad a földkerekségen, akinek neve gyakorlatilag összeforrt saját alkotásával, a képregényművészetben pedig majdhogynem egyedülálló jelenségnek számít. És ha azt mondom, hogy jelen alkotás szellemi atyjának és egyben rajzolójának ez teljes mértékben sikerült, akkor egyáltalán nem állítok valótlant. S tette mindezt tőlünk keletebbre, még a ’80-as években. A világ összes manga kedvelője ismeri Katsuhiro Otomo nevét, nem számítva a film- és anime kedvelőket, akiknek szintén nem kell bemutatnom az úriembert. Habár Otomo munkásságát a rajongók számára elsősorban az időben későbbi Akira jelenti, a művész hazai, jól megérdemelt hírnevét eggyel korábbi alkotásának köszönheti.Ez az alkotás pedig a DoMu, amely a japán képregényszerzők kedvelt témájának, a horrornak egyik legszebb és egyben legstílusosabb példája. Katsuhiro számtalan dugába dőlt próbálkozás után fogott bele ebbe a páratlan sci-fi-horrorregénybe, amelynek folytatásos sorozata, ahogy a mangák esetében már megszokhattuk több évet ölelt fel. A DoMu 1980 januárjában indult hódító útjára egy japán kiadó magazinjában, hogy aztán két év leforgása alatt eljusson a megdöbbentő végkifejletig, s a nagy érdeklődésre és a kedvező eladási statisztikákra való tekintettel gyűjteményes formában is ott találjuk minden valamirevaló manga kedvelő polcán. Az alkotás egyedülálló módon elnyerte az 1983-as japán sci-fi nagydíjat, annak ellenére, hogy nehezen illeszthető be a műfaj szabta, egyébként igen szűk keretek közé. Mindezt azért merem megemlíteni, mert a sci-fi műfajára egyedül a két főhős különleges és megdöbbentő képességei utalnak. Ha valaki holmi gagyi J horrorra, a TV készülékből előmászni igyekvő bosszúálló szellemre gondolna, ki kell ábrándítanom, hiszen a helyszín ezúttal egy külvárosi, egyszerű kis panelház a tokiói Cucumi lakótelepen, méghozzá a ’70-es évek végén. Ezen tömbház lakói félelemben és rettegésben élnek, hiszen nem egészen 3 év leforgása alatt 25 tisztázatlan körülmények közötti, rejtélyes, motiválatlan öngyilkosságnak álcázott haláleset történt az épületben. A helyi rendőrség főfelügyelője teljes körű kivizsgálást rendel el, hiszen gyanakvásra ad okot, hogy a halálesetek csupán egyetlen háztömböt érintenek az egész lakótelepen. Mintegy ezzel egyidejűleg új lakók érkeznek a tömbházba, méghozzá egy fiatal házaspár és kislányuk, Ecukó, aki mint később kiderül, természetfeletti képességek birtokában van ( telepátia, telekinézis, miegymás ).A kislány érkezése pillanatában rádöbben, hogy valaki a házban szintén hasonló képességekkel bír, ám ezeket gyilkosságokra és a lakók megfélemlítésére használja fel. A felismerés mondhatjuk kölcsönös, s a pszichopata sorozatgyilkos, akire természetesen a legkevésbé gondolna az ember, Ecukót szemeli ki következő áldozatául, hogy megszabadulva újonnan jött riválisától ismét kezébe vegye az irányítást és visszanyerje egyeduralmát kicsiny, tömbháznak keresztelt birodalma felett. A sztori manapság sok újdonsággal nem szolgál, viszont a megvalósítás, a felvezetés és a csakis a Japán igényes horrorokra jellemző erős atmoszférateremtés miatt megér egy misét. Otomo állítólag valós eseményekből merített ihletet, ugyanis a távoli Mijagi tartományból frissen Tokióba való költözése után nem sokkal nagy port kavart egy lakótelepi öngyilkosságsorozat. A zseniálisan felvezetett szellemi párharc, amely az ártatlan lakókat sem kíméli azért is rendkívüli, mert érezhetően több forog kockán holmi külvárosi tömbház lakóinak sorsánál. Habár a DoMu évekkel megelőzi az Akirát, Otomo itt próbál ki számtalan olyan elemet, melyet későbbi remekművében is mesterien alkalmaz. Az analógiák felfedezése tehát nem nehéz, hiszen itt is természetfeletti képességekkel felvértezett gyermek a főszereplő, akiből az erős érzelmi kitörések kontrollálhatatlan szörnyeteget, egy pusztítót teremthetnek, ráadásul a gyermekek kora is stimmel. Maguk a rajzok illetve a művészi kivitelezés elsőrangú és minden dicséretet megérdemel. Aki tipikus manga figurákat képzel el, az ugyancsak meglepődik a DoMu olvasásakor, hiszen nyoma sincs ezeknek a hétköznapi mangákból jól ismert ábrázolásmódoknak. Itt kérem az arcok és legfőképpen az arckifejezések minél realisztikusabb ábrázolásán van a hangsúly, s Otomo mindezt meglepő természetességgel teszi. Az aprólékosan, művészi pontossággal és igényességgel megrajzolt hátterek és alakok tehát tetszetősek,  az önmaga torkát átvágó lakó véres és kegyetlen halálának részletekbe menő ábrázolása pedig több, mint megdöbbentő.  A DoMu, vagyis a Gyermekálom angol nyelvű kiadása a Dark Horse kiadó első igazán nagy manga-sikerét jelentette, 1993-ban három füzetben, majd egy gyűjteményes kötetben is kiadták. Az eltérő olvasási irány problémáját a kiadó a már jól bejáratott oldaltükrözéssel igyekezte kiküszöbölni, meglepően jó eredménnyel. Aki szereti a keleti képregényművészetet és most ismerkedik a mangák világával, esetleg zsigerekig ható borzongásra vágyik annak bátran ajánlom olvasásra a DoMu-t. Otomo igazi művész, s remekművét, ha egy mód és lehetőség van rá, otthon, egyedül, sötétben olvassuk el.  Higyjetek nekem, a hatás mindent elsöprő és garantált…