A képregényblog

Mostani írásomban egy igazi gyöngyszemet igyekszem górcső alá venni, melyet nemrég olvastam újra és amely megérdemelten tűnik ki a képregények sokaságából. A képregények Bronz korszakának bemutatásakor utaltam is az Iron Man: Demon in a Bottle történetére, amely állandó hivatkozási alap ezen korszakra, és amely a legjobban példázza annak egyébként is vitathatatlan erényeit. A Demon in a Bottle a ’70-es évek újító jellegű képregényei közt is igen előkelő helyet foglal el, mondhatnám a korszak művészetének egyik legmeghatározóbb alkotása lett, amely kendőzetlenül tárja fel az emberi lélek esendőségének lehetőségét, legyen az ebben az esetben a megingathatatlannak tűnő, milliárdos playboy és emberbarát, Tony Stark, a Vasember. Jómagam egy reprintet olvastam, egy 9 részes történetről van ugyanis szó, amit TPB formátumban is kiadtak nem egyszer az elmúlt évek folyamán, legutóbb azt hiszem 2008 környékén. A történet eredetileg a The Invincible Iron Man 120.-128. részét öleli fel, s a címben is szereplő Demon in a Bottle csupán az utolsó, kilencedik része a történetfolyamnak.Nem tudom, ki hogy van vele, számomra Vasember valahogy mindig is zsákbamacska benyomását keltette. Álarcos, jelmezes bűnüldözőnek nem tekinthető, ugyanakkor a szuperhősök méltán híres és közkedvelt csoportjához sem sorolható, lévén nem rendelkezik emberfeletti, netán szuperképességekkel, hiszen zsenialitása és intelligenciája nem tekinthető szerzett képességnek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy keveset hallani magáról a karakterről és hogy a képregényrajongók többségének csupán sokadik kedvence Pókember, Batman netán Amerika Kapitány után. Mégis, jelen 1979-es alkotásban kitörölhetetlen nyomokat hagyott maga után és segítségével Vasember  végleg beírta magát a képregényművészet  hallhatatlan nagyjai közé. Mindezt tette úgy, hogy magában a történetben nincs semmi rendkívüli csavar, némi konspirációt leszámítva teljességgel mindennapi történettel állunk szemben, már ami a szuperhősök mindennapjait illeti. A történet szerint Stark egy utasszállító repülőgépen utazik, amikor a levegőben egy tank nekivágódik a repülőgépnek. Stark magára ölti a Vasember jelmezt, szerencsésen megmenti a gépet és annak utasait, s elindul felkutatni a rejtélyes repülő tank kiindulási pontját. Egy közeli szigeten aztán megleli, amit akar, nevezetesen egy katonai bázist. A bázis vezetője szerint a repülő tankért Namor a felelős, aki a sziget egyetlen lakóját igyekszik védelmezni a hadsereg általi kilakoltatástól. A kilakoltatásra puszta emberszeretet miatt van szükség, a szigetet a tábornok elmondása szerint illegális és igen szennyező hulladéklerakónak használják s nem engedheti, hogy ártatlan civilek élete forogjon veszélyben e miatt. Vasember elindul felkutatni Namort és az egyetlen lakost.  Ádáz harcnak lehetünk szemtanúi, mígnem Namor elhinti Starknak, hogy a hadsereg emberei a Roxxon Olajvállalat megbízásából vannak jelen és hogy egyetlen céljuk a sziget alatti igen ritka és értékes fém, a vibranium kitermelése. Stark és Namor egyesült erővel ugyan elűzi a hadsereget a szigetről, ám a hadsereg búcsúajándék gyanánt felrobbantja az egész szigetet, eltüntetvén így minden terhelő bizonyítékot. Útban hazafelé Stark páncélja bemondja az unalmast és hősünknek kényszerleszállást kell végrehajtania. Később a saját laborjában megvizsgálva a páncélt semmi rendellenes dolgot nem talál. Hősünk ezután egy kaszinóba látogat el, de nem szórakozhat kedvére, ugyanis három rabló érkezik a puccos vendégek pénztárcáinak mihamarabbi kiürítésének céljából. Stark magára öltve a jelmezt sikeresen a rendőrség kezére juttatja a rablókat, ám harc közben az egyiktől elcsíp egy mondatot, miszerint Hammer-nak élve van szüksége Vasemberre. Később Stark, mint Vasember felkérést kap egy nyilvános eseményre, ahol a Stark Vállalatot és tevékenységét reprezentálandó teljes felszerelésben jelenik meg egy idegen nagykövet mellett. A teljes nyilvánosságot is élvező rendezvényen aztán Stark páncélja ismét rendetlenkedni kezd és egy véletlennek köszönhetően egy jól irányzott lövéssel megöli a nagykövetet. A kihallgatás során Tony elmondja a kiérkező rendőröknek, hogy a páncélja rendellenes működést mutatott, s habár a rendőrök nem igazán hisznek neki, saját beleegyezésével elviszik a páncélját alaposabb és minden részletre kiterjedő átvizsgálásra.Ezen események hatására Tony egyre többet néz a pohár fenekére. Stark találkozik a Bosszúállókkal, ahol aztán Amerika Kapitány rögtönzött edzést tart neki. Ezután Tony felkéri Scott Lang-ot, hogy hatoljon be a börtönbe, ahol a kaszinót kirabolni igyekvő bűnözőket tartják fogva és szerezzen tőlük információt a rejtélyes Hammer kilétét illetően. Tony a kapott információkkal Monaco-ba utazik állandó segítőtársával és jóbarátjával, Rhodes-al. Hammer tudomást szerez a jövevényekről s rájuk ereszti a hadsereg katonáit. Végül mindkettejüket elkapják, Starkot elhurcolják, Rhodes pedig a közeli rendőrőrsön ébredezik Csipkerózsika álmából. Amikor Tony felébred Justin Hammer-el találja szembe magát, aki elmondja, hogy valójában ő áll páncéljának rendellenes működése mögött. Egy korábban az ő cégét ért veszteség miatt, tudósok egy csoportjának hála átvette az irányítást Tony páncélja felett, s így vette rá, hogy lőjje le a nagykövetet, így igyekezvén aláásni Stark vállalatának hírnevét. Tony-nak sikerül megszöknie fogvatartói elől, de hamarosan rá kellett döbbennie, hogy nincs menekvés, mert egy úszó erődben tartják fogva. Hammer értesülvén Tony szökéséről elrendeli annak felkutatását. Tony időközben megtalálja a páncélját rejtő spéci aktatáskát, átöltözve pedig legyőzi a felkutatására küldött szuperképességű bűnözőket. A csata után Vasember Hammer felkutatására indul. Időközben Rhodes meggyőzi a rendőrséget elgondolása helyességéről és rendőrségi helikopterek szállják meg az úszó szigetet. Hammer elmenekül, Tony pedig működésképtelenné vált páncéljában lezuhan a szigetre, akaratlanul is elsüllyesztve azt. Tony hazatérvén ismét a pohár után nyúl, hűséges komornája, Jarvis képtelen tétlenül nézni gazdája züllését és másnap felmond. Folytatván az ivást, hogy elfeledkezzen problémáiról Tony összetűzésbe keveredik Beth-el. Beth elmeséli exférjének szomorú és tanulságos történetét, akit a drogok világa szippantott magába, s aki, miután véget ért kapcsolatuk s nem látván más kiutat, az öngyilkosságba menekült. Tony belátja hibáit, és elfogadja Beth segítségét, aki segít neki a leszokásban. Tony ezek után elnézést kér Jarvistól, s igyekszik újjáépíteni kapcsolatukat. Mindeközben megtudja, hogy Jarvis édesanyja beteg, s habár felajánlja a kezelési költségek fedezését, Jarvis már korábban eladta összes Stark Vállalatbeli részvényét, ami azt hivatott megelőzni, hogy a S.H.I.E.L.D jelentős befolyásra tegyen szert, mint részvényes. A történet Tony optimista jövőképével ér véget, az alkoholizmusból kivezető út megkezdődött, s hősünk igyekszik ismét visszanyerni vállalata feletti uralmát. A sztorit David Michelinie és Bob Layton írta, a kivitelezésért pedig a Pókembert is sokáig rajzoló John Romita Jr. és Carmine Infantino felelős. A rajzokról nem akarok nyilatkozni, túl elfogult lennék ugyanis az egyik kedvenc rajzolómmal szemben. A történet tehát elég súlyos, ugyanakkor rendkívül jól felvezetett az alkoholizmushoz vezető út. Tony az őt körülvevő eseményeknek és az őt érő hatásoknak hála fokozatosan, egyre lentebb csúszik azon a bizonyos lejtőn, s eljut egy olyan szintig, ahonnan már nagyon nehéz visszakapaszkodni. S akárcsak az életben, az ember ilyen esetekben is csupán a józan eszére és hűséges, minden bajban mellette álló barátaira és családjára számíthat. Hiszen látható, hogy a páncél alatt ugyanolyan sebezhető átlagember lapul, mint mi magunk, aki hibázik, de aki ennek ellenére félretéve büszkeségét nem fél segítséget kérni. Azt hiszem, ez a történet végső konklúziója, ami egyben megrázó, hiteles, örökérvényű és igencsak emberi.

A minap szerencsésen végére értem a Smallville 10. és egyben utolsó évadának is, s mint ahogy az első részben ígértem ott folytatom a sorozat elemzését illetve bemutatását, ahol abbahagytam, vagyis az 5.évadtól. Igyekszem lényegre törő lenni, bár ez most elég nehéz, hiszen rengeteg gondolat motoszkál a fejemben a sorozattal kapcsolatosan. Azt hiszem a sorozatot nem vádolhatjuk azzal, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki az emberből. Mindezt annak függvényében mondom, hogy hatalmas rajongótáborral büszkélkedhet és az általános vélekedés szerint is egy remekbe szabott sorozatról van szó. Bár már az első öt évadban is akadtak komplett évadok és részek, melyek valahogy félresiklottak, ez a jelenség az utolsó pár évadban bosszantóan sokszor üti fel a fejét s a végére valahogy ellaposodik a sztori. Mondhatnám, hogy kifogyott a szufla, ami egy ilyen több évadot megélt sorozatnál egyáltalán nem ritka, gondolok itt mondjuk az X-akták-ra, amely szintén nagy kedvenc és amely szintén bebukott nálam az utolsó 4 évadával.A Smallville 6. évada halad az előre kitaposott ösvényen, amely aztán a 7. évadban kezd lagymataggá válni, hogy a 8. és 9. évad végére gyakorlatilag porig rombolja kedvenc piros-kék pizsamás hősünk nehezen felépített imidzsét. Lana karaktere és Clark iránta érzett szerelme gyakorlatilag kifulladt, a sztori szempontjából gyakorlatilag teljesen mindeggyé válik a Kreuk által megformált karakter léte. Természetesen megjelennek új szereplők is a színen, kezdve Oliver Queen-el, aki egy milliárdos család utolsó, életben maradt sarja és aki éjszakánként, unaloműzésképpen önjelölt Robin Hood-ként próbál segítségére lenni Metropolis bajba jutott, ártatlan lakosainak. Érezhető, hogy Zöld Íjász karaktere jobban ki van dolgozva, mint bármelyik más segítőtársé, a szerelmi háromszög illetve a későbbi négyszög azonban már több, mint zavaró. Habár Lana karaktere kifulladt, Lex-től valahogy többet vártam. A pálfordulása rendkívül kidolgozott, de az utolsó 2-3 évadban nyoma sincs, habár egy rövid időre ismét felbukkan, hogy keresztbe tegyen Clark-nak. Egy laza csavarral megérkezik a színre Supergirl is, akit egy bombanőnek a legjobb jóindulattal sem nevezhető szőkeség játszik ( férfitársaim közül gondolom sokan felhördültek e sorok olvasása után, de hát ízlések és pofonok ) vajmi kevés beleéléssel. Ez egyébként nemcsak rá, hanem a további mellékszereplőkre is igaz, ám a legnagyobb csalódást kétség kívül Zod tábornok és kicsiny csapata jelentette a számomra.Már annyiszor beharangozták a sorozatban Zod érkezését és kegyetlenkedését, hogy mikor megjelenik a színen, enyhén szólva is csalódott az ember, csak a fejét rázza és többször felteszi magának ama értelmetlen kérdést, hogy Ez most mégis mi?. Választ ne is várjunk rá, számomra ez a sorozat mélypontja, amelyet csupán a finálé közeledtének érezhető előszele tompít csupán. Ha már beszéltem a negatívumokról, nem árt megemlíteni a pozitívumokat sem, már csak azért is, mert tényleg meglepően jól sikerült dolgokról van szó. Az Igazság Ligájának nem hivatalos megalakulása egyértelműen pozitívum, a közös ügyek és kalandok valahogy mindig a kellő időben érkeznek, hogy kicsit érdekfeszítőbbé tegyék hősünk életét és ezzel felrázzák a rajongókat. Örömmel töltött el a JSA ( Justice Society of America ) megjelenése is, amely egy dupla epizódot kapott, mintegy tisztelgés gyanánt az első szuperhőscsapat felé. E részekben jelennek meg az olyan klasszikus, 1940-es évekbeli karakterek, mint Doctor Fate és Hawkman, nem beszélve azokról a csodás jelenetekről, amikor Hawkman végigvezeti hősünket a JSA múzeumán és a tárgyak között felbukkan az aranykori Flash és Zöld Lámpás felszerelése. Fantasztikus nosztalgia tör rá az emberre, számomra ez az egész sorozat egyik legszebb, legbensőségesebb jelenete illetve epizódja.A 10. és egyben utolsó évadban a Földre érkező Darkseid okoz némi fejtörést Clarknak és vele együtt az emberiségnek is, hiszen kihasználja az emberekben lévő sötétséget, gonoszságot, ezáltal igyekezve  romlásba és végső pusztulásba taszítani a világot. A szuperhős és mutánsellenes emberiség az Apokalipszis szélén egyensúlyozik, de a várt napon végül rájön, hogy a világnak igenis szüksége van hősökre. A finálénak szánt dupla epizód nem is sikerülhetett volna jobbra, minden szál el lett varrva, Chloe boldog családanya, aki képregényből olvas fel kisfiának, Lex Luthor apja Darkseid által kitépett szívének és  egy neurotoxinnak hála új lappal indul a  bűnözők között, Clark pedig az Apokalipszis napján végre elismerést, „szárnyakat” és egy klasszikus jelmezt kap apjától, nem számítva a magyarázatot, miszerint minden egyes konfliktus, harc és szerelem a felkészülési procedúra részei voltak, melyeknek kötelezően alá volt vetve és melyeket kötelezően át kellett élnie.  Az utolsó évad utolsó részének utolsó perceiben pedig felcsendülnek a John Williams által komponált, rég ismert, klasszikus dallamok emlékeztetvén minket, hogy Superman örök, egyedi és megismételhetetlen....

Ha két szuperhős találkozik egy közös sztori erejéig, az  mindig meglepő érdeklődésre tart számot és valahogy megdobogtatja az ember szívét, pláne ha ezen hősöknek nincsenek is szuperképességeik, csupán felszereléseikre és elhivatottságukra támaszkodhatnak. Külön érdekesség teszi a helyzetet az a tény, ha a két főszereplő egy teljesen más földrészről, a világ két, teljesen más kultúrával rendelkező szegletéből érkezik és egy közös ügy kapcsán kölcsönösen egymás segítségére lesznek. Gyakorlatilag ezen alapszituációra épül a Batman: Hong Kong is, amelynek története bár nem a legérdekfeszítőbb, olvasása mégis kellemes élményt okoz az embernek. Ritkán fordul elő ugyanis képregényekben, hogy a Nyugat és Kelet találkozását ennyire szédítően jól megkomponált képkockákban, egyfajta vizuális orgiaként mutassák meg.A történet szerint Batman egy sorozatgyilkos után kutat, aki az interneten, élő, egyenes adásban közvetíti gyilkosságait, áldozatait minden egyes alkalommal mérges kígyó marja halálra. A nyomok a távoli keletre, pontosabban Hong Kong városába vezetnek, ahol az utóbbi időben szintén hasonló, szörnyű halálesetek történtek.  A gotham-i rendőrség tehetetlen a helyzettel szemben, s Batmanra hárul a rejtvény megoldása. A nyomozás során egy fiatal, ambíciózus fiatalember is példaképre talál, méghozzá Batman személyében, s megszületik a gotham-i igazságosztó inspirálta Night Dragon, aki igyekszik kideríteni, kinek is állt útjában barátja, aki a gyilkos legutóbbi, szerencsétlenül járt áldozata. A helyzetet bonyolítja a helyi rendőri szervek és a rettegett, Kínában nagy tiszteletnek örvendő Triádok két vezetőjének szembenállása, akik testvérek, s akiknek évek óta tartó viszálykodásuk hátterében harmadik fivérük tisztázatlan körülmények közötti halála áll. A történet során meglepő fordulat áll elő, a tettes kiléte nem csak a két fivér, hanem Night Dragon életére és jövőjére nézve is kihatással lesz. Habár a történet nem a legizgalmasabb és sokszor igen kiszámítható, azért láttunk már ennél gyatrább sztorikat is. Az alkotást nem is a története, sokkal inkább a megvalósítása viszi el a hátán, amely meg kell mondjam elsőrangúra sikeredett és minden dicséretet megérdemel. A rajzok csodálatosan szépek, élénk színekkel teletűzdelt képkockák villognak előttünk, méghozzá szédítő tempóban. Az az érzése támad az embernek, mintha a nyugati képregényeket és a mangákat ötvöznék egymással. Az egész füzetet a részletekbe menő megvalósítás és a dinamikus képkockák fúziója jellemzi, amelyek egy percnyi üresjáratot sem hagynak, az akciójelenetek olyan elemi erővel bírnak, hogy szinte magával rántják az embert.Egyértelműen ez a képregény legfőbb pozitívuma és már ezért a különleges, megvalósításításból fakadó hatás miatt is érdemes elolvasni. A kínai képregények jellemzőiben ugyan sokban hasonlítanak a japán mangákra, azonban sokkal kidolgozottabbak annál és a színekkel sem fukarkodnak. A sztoriért Doug Moench a felelős, aki számos Batman történeten túl a Marvel és sok kisebb, független kiadó részére is írt sztorikat, több-kevesebb sikerrel. A rajzok Tony Wong Yuk-Long kínai Manhua-művész érdeme, aki bebizonyítja, hogy igenis lehet hidat képezni a nyugati és a keleti képregényművészet között. A most 62 éves mester munkássága ugyan nem rúg kötetekre, viszont mindenképpen érdemes utánanézni műveinek, melyek megvalósítása tényleg szemet gyönyörködtető.  A ’80-as években saját vállalatával, a Jademan Comics-al tett szert hírnévre az Egyesült Államokban, s a kedvező fogadtatásnak hála a kínai képregények is hamar megvetették lábukat a tengerentúlon.  A Manhua a kínai képregények hagyományos megnevezése, melynek egyik áttörését az 1982-ben megjelent Chinese Hero jelentette. A japán mangáktól eltérően a karakterek sokkal realisztikusabbak, nyomát sem találni holmi mangákra olyannyira jellemző arckifejezéseknek, netán a testarányok elnagyolásának. Az olykor igen élénk színek szintúgy a Manhua alapját képezik, ezzel is elősegítve a realisztikus,  ugyanakkor művészi ábrázolásmódot. Habár a Batman: Hong Kong fényévekre áll a tökéletes, mesteri, kultikus alkotásoktól, egyéni látványvilágával és a keleti kultúra iránt tanúsított tiszteletével mégis nagy hatást gyakorol az egyszeri olvasóra, a különlegességekre vágyóknak pedig valódi csemegével szolgálhat.

Akárcsak a filmek körében, a képregények között is akad nem egy olyan alkotás, amely relatíve megosztja az olvasókat. Van, aki számára átjön az üzenet, akinek egyenesen mesterműnek hat az alkotás és akad olyan is, aki kissé túlzónak érzi másoknak az alkotás felé tanúsított rajongását.  Ebben a cipőben jár a Kingdom Come is, amely bár témáját tekintve eredetinek egyáltalán nem mondható, a tálalás és a megvalósítás alkotta tökéletes egység miatt megérdemelten emelkedik ki a tucatművek csoportjából. A Kingdom Come egy apokaliptikus látomás, mely a DC univerzum disztópikus jövőképét lebbenti fel az olvasók előtt. A ’90-es évek egyik legnépszerűbb sztorijáról van szó, melyben az apokalipszist éppen a világ legnagyobb hatású, az emberiség védelmére felesküdött szuperhősei okozzák.Pontosan 20 évvel járunk előre a DC univerzum jövőjében. Superman már közel  10 éve csendes visszavonultságban, a világtól elzártan él, miután Batman nemezise, a Joker egy nap besétált a Daily Planet szerkesztőségébe és nemes egyszerűséggel megölt mindenkit, aki az útjába került, köztük Lois Lane-t is. Az Acélember nem tudott megküzdeni saját lelkiismeretével, visszavonulása után pedig a többi szuperhős is szögre akasztotta jelmezét. A régi hősök helyére újak léptek, egy új generáció, akiket már nem tart sakkban sem a lelkiismeret, sem pedig a morális és erkölcsi gát, felelőtlenül, egyszemélyes bíróként és ítéletvégrehajtóként, az ártatlan civilek életével mit sem törődve randalíroznak szerte a világban. Egy ilyen felelőtlen tettből következő, szörnyű tragédiát követően Kansas államból radioaktív, kihalt homoksivatag válik, s Wonder Woman végre rá tudja venni Superman-t, hogy félretéve fájdalmát és csalódottságát térjen vissza, alapítsa újra az Igazság Ligáját és együttes erővel lépjenek fel a felelőtlen, önmagukat szuperhősnek kikiáltó jelmezes terroristák ellen. Az emberek persze nem nézik jó szemmel a visszatérést, rettegnek, hogy a csaták romjait nekik kell eltakarítani és hogy a legnagyobb pusztítást éppen ők, a passzív oldal fogják elszenvedni. Több frakció is háború készülődik, az új héroszok a régiek ellen, az emberek, köztük több állam kormánya és a Lex Luthor vezette csoport pedig az összes létező szuperhős ellen. Totális  22-es csapdája.Az eseményeknek már nem lehet gátat vetni, a világ egyértelműen saját végzetébe rohan.  A történet egyedülállósága nem is a történetben, hanem sokkal inkább a nézőpontban rejlik. Az 1996-ban megjelent négyrészes mini írója, Mark Waid gondolt egy merészet és az események középpontjába egy egyszerű lelkészt, Norman McCay–t állítja, aki a történet elején az éppen kórházban haldokló Sandman-től megörökli annak látomásait az eljövendő apokalipszist megelőző napok történéseiről, és innentől kezdve a Spectre oldalán az események passzív szemlélőjévé, tanújává válik. A történet egy igen fontos kérdés körül zajlik:  mégis meddig tarthatók fenn a szuperhősök által hozott és olyannyira tisztelt törvények és erkölcsi normák kivételesen szélsőséges, már-már extrém körülmények tükrében? Maga Batman, Superman és Wonder Woman is szembesülnek ezzel a kérdéssel és saját erkölcsi normájuknak, értékrendjüknek megfelelően reagálnak rájuk, sok esetben összeütközésbe kerülve így egymással is. További kérdés, hogy meddig mehet el egy szuperhős a béke fenntartásában s milyen eszközöket vethetnek be ennek okán? Ennek legellentmondásosabb példája Batman és maga az Acélember. Míg előbbi Gotham városát egy valóságos rendőrállammá változtatja, ahol a „békét” és a rendet a város alól irányított robotok segítségével tartják fent, utóbbi egy átnevelőtábort hoz létre az elfogott és harcképtelenné tett ellenségeknek, ahol igyekszik saját eszméinek megfelelően átnevelni őket. Ezen radikális lépések persze erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhetőek, s itt bizony az olvasóra van bízva a döntés, miszerint egyetért velük avagy elutasítja, megveti őket. Ezzel a lépéssel Waid gyakorlatilag azonosítja az olvasót McCay lelkésszel, akinek feladata, hogy a látottak alapján hozzon ítéletet a héroszok felett. A történet 3 fő karaktere sokkal emberibb oldaláról mutatkozik meg, ezt segítik az olykor túlzott emberi tulajdonságaik is, mint az agresszió, a meggondolatlanság vagy éppenséggel a konfliktusok kerülése. A fő karakterek mellett persze sokan mások is feltűnnek, bár érezhetően a háttérbe szorulnak, ami nem is olyan nagy baj, hiszen ebben az esetben kevés lenne a 4 füzet, ennyibe belesűríteni az eseményeket pedig nem lett volna túlzottan szerencsés. Mark Waid remek munkát végzett a történettel, amely kellőképpen kidolgozott és nagy horderejű.A történet legnagyobb részében a különféle eszmék szembenállásán van a hangsúly, a vége felé azonban hirtelen száguldani kezd a grandiózus cselekmény, melynek fináléjában Superman és Captain Marvel összecsapásának győztese dönt a világ további sorsáról. Waid ezúttal a Marvels-t is festő Alex Rossal dolgozott együtt.  Ross festett grafikái lélegzetelállítóak, részletekbe menően, aprólékosan kidolgozottak, az egyes karakterek vonásai pedig félelmetesen realisztikusak. Egyedüli hibaként én a túl élénk színeket említeném, melyek bár egyáltalán nem zavaróak, azért egy ilyen apokaliptikus, vészterhes, sötét atmoszférájú történetben nem túl hitelesek, sötétebb színekkel és tónusokkal valószínűleg nagyobb hatást gyakorolna az olvasókra. Habár a végkifejlet a történet vége felé közeledve borítékolhatóvá válik, s ismét az erőszakmentesség és a helyes erkölcsök győzedelmeskednek, mely nem válik ténylegesen előnyére a történetnek, a Kindom Come kötelező olvasmány a képregények szerelmeseinek.

Az ok, amiért az utóbbi időben kevesebb bejegyzés születik a blogon, igen egyszerű, mondhatnám spártai, jelenleg  ugyanis Smallville maratont tartok, melynek a közelmúltban  sikeresen túljutottam az első 5 évadán.  Jelentős időmet elveszi a sorozat nézése, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy pontosan 10 évadot élt meg, s amelynek kvázi tavaly lett ténylegesen vége a tengerentúlon. Mivel ez egy képregényekkel foglalkozó blog, melyben olyan filmek is bemutatásra kerültek, melyek képregényes utalásokat is tartalmaznak, így úgy gondolom, hogy a Smallville, mint sorozat is bőven beleillik ebbe a kategóriába. Mivel 10 évadról beszélünk, ezért én kettéosztottam a sorozatot és igyekszem bemutatni az első 5 évad eseményeit, meg úgy általában véve a tapasztalataimat róla. Magát a sorozatot azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom, ha egy mondatban kellene jellemeznem, akkor gyakorlatilag Clark Kent Superman-né válásáról szól.  A sorozattal még zsenge tinédzserkoromban ismerkedtem meg, azonban hála az egyik nevezetes kereskedelmi csatornának, rövid ismeretségnek bizonyt, hiszen gyakorlatilag néhány évad után befejezték a sorozat vetítését. Persze ismételték az első pár évadot, de mivel nem hagyott nyugodni a dolog, így beszereztem a többi évadot is és elkezdtem újranézni, feleleveníteni a dolgokat.Maga az alapkoncepció nem rossz, vizsgáljuk meg közelebbről Clark Kent, a leendőbeli Superman életét, hogyan ismerkedett össze és bonyolódott kapcsolatba ama nevezetes hölgyekkel ( mert több is volt ) illetve hogyan is fordult egymásnak hősünk és egykori barátja, Lex Luthor. Clark Kent szerepében  egy amerikai fiatalember, bizonyos Tom Welling villog, aki megmondom őszintén teljesen ismeretlen volt előttem, no nem mintha a szereplők többségét ismertem volna. Jó cserkészhez illően rákerestem az interneten eme nevezetes férfiúra és nem lepődtem meg, hogy valódi „foglalkozását” tekintve Welling úr modell, ki filmes karrierje előtt számos divatmagazinban szerepelt. Persze érthető, hogy elsősorban a látványra kell törekedni egy ilyen sorozat kapcsán, az ízlésesen kidolgozott, adonis-i felsőtest és a már-már tökéletes arcélek elengedhetetlen kellékei egy főként fiatalabb korosztályt megcélozni vágyó sorozat főszereplőjének. A lányok tehát letudva, nekünk férfiaknak sem kell azonban panaszkodnunk, hiszen ott van nekünk a Lana Lang-ot játszó Kristin Kreuk, aki mondhatjuk egzotikus szépség, lévén kínai anyával büszkédkedhet. A 2001-ben indult sorozat nyitóévada egyfajta bemelegítés, viszont mindenképpen remek és erős kezdés, melyben az ifjú krypton-i egy meteoresővel egyetemben földet ér a Kansas állambeli Smallville kicsiny városában, ahol is a Kent család találja meg és veszi őt magához.Évekkel később találkozunk vele újra, időközben a helyi gimnáziumban is megkezdi tanulmányait, két barátjával, Pete Ross-al és Chloe Sullivan-al együtt. A szomszéd lány, Lana iránt táplált érzelmei persze nem maradnak titokban a barátai előtt ( elég bénán is leplezi ), persze a helyzet elég nehéz így is, hiszen a gimi legfelkapottabb lányának már van pasija, aki amerikai sorozatról lévén szó nem meglepő, hogy a helyi futballcsapat kapitánya és egyben a kisváros keménykedő, ügyeletes szőke hercege.  Ha ez nem lenne elég, a milliárdos csemete, Lex Luthor sikeresen elüti Clarkot egy hídon, akit képességei révén csupán megcsiklandozott a nekiszáguldó méregdrága Porsche lökhárítója. Clark kimenti Lex-et a folyóban úszó roncsból, ezzel  örök? barátságot kötve az örökössel. Lex hálás Clarknak, ám vizsgálódni kezd a baleset körülményeit illetően, ami a későbbiek folyamán csak további, nem kívánt bonyodalmakhoz vezet. Időközben Lionel Luthor is felbukkan, aki természetesen közutálat tárgya a város keményen dolgozó gazdáinak körében, ide értve Jonathan Kent-et is. A meteoreső következtében zöld ásványok is érkeznek a városba, amik a velük így vagy úgy érintkező embereket meteormutánsokká változtatják, különleges képességekkel vértezik fel őket. Az első évad gyakorlatilag ezen meteormutánsok felkutatásáról és Clark általi fenéken rugásukról, Lex-el való barátságuk elmélyüléséről, Lana-val alakuló kapcsolatukról szól. A második évadban nagyobb szerep jut a Clark származását övező rejtélynek, Lana-val való kapcsolatának és a Luthorok cselszövéseinek. A sorozat számomra a 2. és 3. évadban ül le, valahogy kevésbé érdekfeszítő a téma, persze meteormutánsokkal is találkozunk, de csak elvétve. Clark Lana-val való kapcsolata ugyancsak zűrzavaros, nem árulhatja el neki a titkát, bármennyire is szeretné, hiszen ezzel akár  potenciális veszélybe is sodorhatja őt. Lex mellett most már annak apja is beáll a Clark-rajongók kicsiny táborába, nem számítva az újságírói vénával megáldott ( vagy megvert ) Chloe-t, aki önnön hibájából a Luthor-ok hálójába kerül és aki ellen a későbbiekben sikertelen bombamerényletet kísérelnek meg. A negyedik évadban megjelenik Lois Lane, Chloe unokatestvére, aki annak ellenére, hogy elég idegesítő, rendkívül csinos és szerethető karakter. Kristin Kreuk-hoz képest a Lois-t játszó Erica Durance igazi istennő, a kisujjába is több dög és erotika szorult, mint színésztársába,  férfi szemmel nézve legalábbis mindenképpen.Ezt gondolom a sorozat készítői is érezték, hiszen igen sokszor láthatjuk Durance kisasszonyt hiányos öltözékben, netán fürdőruhában,  a saját és férfitársaim legnagyobb örömére. Természetesen felbukkan több szuperhős is, így találkozhatunk Barry Allen-el, a későbbi Flash-el illetve Arthur Curry-val, vagyis Aquamann-al, mintegy előfutáraként a későbbi Igazság Ligájának.. Clark és Lex barátsága az események sodrában folyamatosan megkopik, gyakorlatilag ez adja a sorozat érdekességét és egyben legnagyobb erősségét. Ha megnézzük az első 5 évad eseményeit, akkor feltűnhet a színészi játék fejlődése is. Kristin Kreuk számomra elég érdektelen, már-már idegesítő szerepet kapott, játékában semmi kiugrót nem találok. Lana Lang karaktere egyáltalán nem szimpatikus, ráadásul hiteltelen, hiszen hiába adja a szende szüzet, ha Clark-on kívül bármilyen jöttmenttel összeszűri a levet. Akik minden dicséretet megérdemelnek részemről, az a főszereplő Tom Welling és a Lionel Luthor-t játszó John Glover. Welling hihetetlen fejlődésen megy keresztül, és habár teljesítménye még mindig közepes és sosem lesz belőle Oscar-díjas színész, a fejlődés szemmel látható. John Glover játéka egyszerűen zseniális, hihetetlen intenzitással és átéléssel játssza a hidegvérű, a céljai eléréséért piszkos eszközöket is bevetni kész dörzsölt üzletembert. Az első 5 évad eseményei tehát elég pörgősek, a Luthor-ok cselszövései majd Lex pálfordulása, Clark-al való macska-egér párharca kellőképpen kidolgozottak, Clark titkának és származásának vonatkozásai pedig szintén érdekfeszítőek. Folytatása következik....

 Lelkes képregény rajongóként gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki belegondol, milyen is lehet  a való életben szuperhősnek lenni.  Milyen lehet nap mint nap felhőkarcolók tetején lavírozni, embereket megmenteni, elismerésre és ismertségre szert tenni, harcolni a gonosszal az általános közjó érdekében, még ha  szuperképességek hiányában  ez még oly lehetetlennek és kivitelezhetetlennek tűnik is. Mark Millar Wanted című képregényével már megmutatta, hogy ugyancsak feje tetejére tudja állítani a hagyományos szuperhős zsánert, és hogy sokszor a legügyetlenebb, legjelentéktelenebb emberek kezében rejlik a megoldás kulcsa, vagyis az esély, hogy valami igazán jót cselekedjenek.  Az elmúlt évben a külföldi sajtó egy bizonyos Phoenix Jones nevétől volt hangos, aki máig Seattle utcáit járja sajátos jelmezében, s aki igyekszik a rendőrség segítségére lenni. Azóta Phoenix egy saját jelmezes bűnüldöző csapatot toborzott maga köré, akikkel karöltve már nem egy autó tolvajt, rablót lefüleltek pályafutásuk során. Seattle lakossága hálás az önkéntes szolgálatért, a helyi bűnüldöző szervek pedig teljes mértékben együttműködnek Phoenix-el. ( Magyarországon próbálná meg ezt valaki XD ) Jelen képregény alapmotívumának is az egyszerű átlagember, mint szuperhős tekinthető. A sztori dióhéjban: Dave Lizewski átlagos amerikai kissrác, s ahogy Millar más képregényében már megszokhattuk, egyben a legnagyobb lúzer a suliban, akit édesanyja halála után édesapja nevel. Dave kisgyermek kora óta bolondul a képregényekért s egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy kitör a mindennapok fullasztó ürességéből, s ő bizony szuperhős lesz.Az Ebay-en!  be is szerzi az elmaradhatatlan szuperhős felszerelést és nekibátorodva elindul rendet tenni New York bűnben fetrengő,  bandák uralta utcáin. Nem kell sokáig keresnie első bevetése helyszínét, egy közeli sikátorban graffitiző banda tagjaira bukkan. A banda tagjai alaposan helyben hagyják, ráadásként pedig egy kést böknek a két bordája közé, emlékeztetvén, hogy a jelmez alatt ugyanolyan sebezhető átlagember lapul, mint bárki más. Dave egy kórházban ébred, egy keserű és igen fájdalmas tapasztalattal, valamint jó pár öltéssel gazdagabban. Hosszú ideig lábadozik, de tervét nem adja fel, s ha lehet még eltökéltebb, mint valaha. Felgyógyulva ismét munkába áll, ám felépülése utáni első bevetésébe ismét hiba csúszik, méghozzá egy 10 éves kislány, Hit-Girl és hatalmas kísérője, Big Daddy jóvoltából. A bevetés véres öldökléssé, leszámolássá fajul és Dave, alias Kick-Ass egy helyi rosszfiú és fia első számú céltáblájává válik, hasonlóan a kislányhoz és kísérőjéhez, aki mint később kiderül a kislány apja. A sztori több szempontból is érdekes, egyfajta görbe tükröt állít a szuperhősök elé, miközben nem felejt el fejet hajtani azok munkássága előtt. Millar ezúttal John Romita Jr.-al dolgozott együtt, akinek rajzai rendkívül kifejezőek, legyen szó az egyes karakterek rajzairól vagy éppen az őket körülvevő környezetről. A képregény rengeteg vérrel és leszakadó/levágott testrésszel operál, nem számítva a férfiak legbecsesebb testrészének brutális nyomorgatását.A brutalitás eme naturalisztikus ábrázolása természetesen felnőttebb olvasóközönséget sejtet, amúgy sem hiszem, hogy a fiatalabb korosztály megértené a mű végső konklúzióját, ami egyébként egyénenként változó lehet. A hagyományosnak tekintett happy end itt persze elmarad, a végső képkockák pedig egy estleges jövőbeli folytatásra engednek következtetni. A 2008-2010 között megjelent 8 részes történetben Millar ismét tudott újat mutatni, mely ha lehet, még közelebb hozza a szuperhősöket az átlagemberekhez. A történetből 2010-ben filmet is forgattak, melyet bár érdemes megnézni, az eredeti alkotás élvezeti faktorát nem éri el. Aki szereti Millart, az nem fog csalódni a Kick-Ass olvasása során sem, de aki eddig is idegenkedett a skót nemzetiségű író műveitől, az nem most fogja megszeretni. Ennek ellenére minden képregény rajongónak ajánlom szíves figyelmébe a Kick-Ass-t, amely bár nem dúskál olyan pörgésben és poénokban, mint az évekkel korábbi Wanted, mégis kellemes perceket okozhat. Pláne azoknak, akik a szuperhős életforma árnyoldalára és buktatóira kíváncsiak.

A legújabb Batman film kapcsán illetve azt megelőzően számtalan oldalra, website-ra ellátogattam, igyekeztem információkat gyűjteni a filmről, interjúkra, bakikra, érdekességekre és az előállítási költségek számszerű adataira vadásztam. Egy-egy ilyen kutakodás során rengeteg olyan filmes topikra, fórumra bukkantam, magyarra és külföldire egyaránt, ahol hozzászólásaik alapján egyébként teljesen értelmesnek tűnő emberkék próbálták jobb belátásra bírni és meggyőzni egymást azon kérdést illetően, miszerint ki is játszotta, formálta meg legjobban Joker karakterét az elmúlt évek folyamán. Elhatároztam, hogy a blog keretein belül igyekszem én is állást foglalni ez ügyben és megosztani a véleményemet ebben a kérdésben. Előre bocsátom, hogy már maga a kérdés is értelmetlen, már-már felesleges. Eddig 3 nagyszerű színész játszotta Joker karakterét a mozivásznon, Nicholson és Ledger neve gondolom mindenkinek ismerős lehet, Cesar Romero-ról azonban sokan elfeledkeznek. Romero a ’60-as évek népszerű, manapság persze bugyutának tűnő Batman-sorozatában tűnt fel, mint Joker, s az 1966-os egész estés filmben is vele találkozhattunk.A ’60-as évek Jokere a Batman képregények korai szakaszából merített, vidám és egyben ugyancsak szerencsétlen bűnözőként mutatkozva be, aki folyton nevet és akit persze Batman borítékolhatóan rendre lefülel. Romero színészi képességeivel nincs is semmi baj, az adott korszakban ez teljesen helyénvaló volt. Érdekesség, hogy még a szerep kedvéért sem volt hajlandó megválni védjegyévé vált bajuszától, ami sokszor a vastag arcfesték alatt is látható volt a figyelmes nézők számára. ( ahogy a fenti képen látható is ) 1989-ben Tim Burton-on volt a sor, hogy elkészítse saját Batman filmjét, úgy, ahogy ő elképzelte.  A Denevérember főellenfeleként természetesen csakis Joker jöhetett számításba, méghozzá a zseniális Jack Nicholson megformálásában. Ebben a filmben képet kaphattunk Joker személyiségéről, múltjáról és szerepéről az ifjú Bruce Wayne életének alakulásában.  A Nicholson alakította Joker már minden tekintetben merészebb volt, de még mindig az a bohókás karakter maradt, bár kétség kívül egy őrült benyomását keltette.A 2008-as A Sötét Lovag című Nolan produkcióban aztán Joker karakterét sokak megrökönyödésére Heath Ledger kapta, aki azelőtt többek között a Lovagregény című filmben volt látható, mint hősszerelmes ifjú lovag. Sokan felhördültek, páran halkan gyászdalokat dúdoltak, miközben már temették is a produkciót. Aztán láss csodát, előkerültek az első biztató képek, a hír a fiatal Ledger tragikus haláláról, majd maga a régóta várt film. A siker bombasztikus volt, Ledger hihetetlen alakítása hatalmas tömegeket vonzott a mozikba. Ledger állítólag több napra bezárkózott a hotelszobájába, hogy kifejlessze Joker jellegzetes orgánumát, később pedig annyira átélte a szerepet, hogy az már szinte ijesztővé vált a stábtagok számára is. A bohókás, szórakoztató Jokernek nyoma sincs, egy velejéig gonosz, pszichopata őrültet látunk viszont a vásznon, aki szemernyi empátiát sem táplál az emberek irányába. Valódi kiléte mindvégig rejtély marad, olykor kitalált, ordenáré hazugságokkal traktálja áldozatait múltját illetően, melyben hol egy szadista szülő, hol egy sebhelyes feleség képe villan fel.És hogy ki az „igazi” Joker? A válasz adott és igen egyszerű: mindegyik. A három színész játékát évtizedek választják el egymástól, mindegyik más és más jellegzetességét ragadta meg a karakternek.  Leegyszerűsítve Romero a nevető idióta, Nicholson a bohókás őrült, míg Ledger a pszichopata, hidegvérű bűnözőzseni. Heath Ledger-t számtalan posztomusz  díjjal tüntették ki alakításáért, melyet véleményem szerint megérdemelten kapott meg. Hiszen láthattuk már vígjátékban, romantikus filmben, drámában, és lám csak, akciófilmben is tudott újat mutatni. Sokak szerint ha élne, már nem is lenne olyan nagyszerű az alakítása és hogy halála csupán felnagyítja azt. Ezzel sem értek éppenséggel egyet, szerintem ezek után még inkább beindult volna filmes karrierje és most már sokkal merészebb szerepeket is kapott volna. 3 nagyszerű színész, 3 legendás alakítás. Az állás tehát véleményem szerint döntetlen.

Azt hiszem kevés olyan olvasókat megosztó, szuperképességekkel megáldott hős van a képregények világában, mint Aquaman.  Pedig a DC Comics egyik húzónevéről van szó ( a sok közül ), aki Batman és Superman mellett igen szép sikereket ért el és akinek pályafutása az Aranykortól a Modern korszakig húzódik, így az egyes korszakok sajátságai éppúgy fellelhetők magában a karakterben illetve az őt körülvevő eseményekben, mint kortársaiéban. Aquaman Paul Norris és Mort Weisinger fejéből pattant ki, akárcsak Pallasz Athéné Zeusz fejéből, teljes menetfelszerelésben, mintegy várva, hogy bedobják a mélyvízbe. Hősünk 1941 szeptemberében a More Fun Comics 73. számában debütált a közönség előtt, s egy flashback során betekintést nyerhettünk a múltjába illetve születésének rejtélyébe.Szuperképességeit tekintve képes rendkívüli gyorsasággal úszni, kopoltyúi lévén víz alatt is tud lélegezni illetve a vízi élőlényekkel is tud kommunikálni s ha úgy tartja kedve, akkor az akaratát is rájuk tudja erőltetni, s azok azt teszik, amit mond nekik. Habár ezen képességek nem tűnnek túlzottan erősnek, főleg a többi szuperhős képességeit tekintve, rendre olyan kalandokba keveredik, ahol igenis tudja kamatoztatni őket. Hiszen egy Atlantis-t elpusztítani igyekvő tengeralattjáró megfékezésének egyik legjobb módja, ha segítségül hívjuk az óceánok teremtményeit, óriáspolipokat és bálnákat egyaránt, ők majd elvégzik a munka nehezét.  Aquaman eredeti neve Arthur Curry, vagy ahogy népe egyes tagjai hívják, Orin. Származására vonatkozó adatok vannak szép számmal, de a legelfogadhatóbbnak talán az 1993-as Time and Tide című 4 részes minisorozat tűnik, melyből megtudhatjuk a valóságot. Aquaman Atlannának, Atlantis királynőjének és Atlannak, a félistennek törvénytelen fia, akit születése után anyja a Mercy Reef-en, vagyis a Könyörület Zátonyon hagyott.  A szőke kisgyermekre a halál várt volna, ha nem találja meg egy delfincsapat, akik gondoskodtak róla, táplálták és megtanították vadászni, életben maradni. Aquaman évekig úgy tekintett magára, mint ha ő is delfin lenne, mígnem rájött, hogy más, mint a többi delfin és hogy ez nem az ő világa.  Gondolom mindekinek eszébe jutottak Edgar Rice Burroughs Tarzan könyvei, az ötlet tehát nem éppen eredeti, csupán a szuperhősök univerzumába, annak is vízi világába helyezték át a karaktert. Egy nap Arthur Curry, a közeli világítótorony gondnoka kifogja a fiút a vízből, aki persze az elején ugyancsak vadnak és civilizálatlannak tűnik. Curry nem mondd le a gyermekről, megtanítja a nyelvünkre és valódi embert farag belőle. A kis Arthur mindig is különös vonzalmat érzett a víz iránt, hamarosan családja előtt is világos lesz, hogy tud lélegezni a víz alatt és hogy képes kommunikálni az óceán teremtményeivel.  Évekkel később északra utazik, ahol egy eszkimó lánnyal közelebbi kapcsolatba kerül. Fiuk születik, ( amiből azért adódnak a későbbiek folyamán problémák ) de erről Arthurnak fogalma sincs, van fontosabb dolga is, ugyanis atlantis-i harcosok elrabolják és fogságba ejtik. A börtönben Arthur megismerkedik Vulko-val, akinek a segítségével sikerül megszöknie a börtönből. Később kiderül anyja kiléte is, és bár törvénytelen gyermekként jött a világra, jogos igénnyel lép fel Atlantis trónjáért. Népe elfogadja őt, s Arthur igyekszik megvédeni Atlantis városát a betolakodóktól és a rájuk törő egyéb tengeri népektől, nem beszélve a felszínen élő emberektől, akik sokszor gyarlónak bizonyulnak. Akárcsak Batman Robin esetében, Aquaman is szövetségesre és egyben barátra lel Aqualad személyében, aki mindvégig kitart mellette és aki segít neki az olykor igen nehéz küzdelmekben. Később Aquaman megismerkedik Mera-val, aki egy másik dimenzióbeli vízi világ lakója és aki a későbbiek folyamán szeretett társa, felesége lesz.Mera legfőbb képessége az aquakinezis, azaz képes a folyadékok mozgatására, formálására. Ezen képesség szintén nem tűnik igazán hasznosnak, de ha belegondolunk, hogy az emberi test is hatalmas mennyiségű folyadékot tartalmaz, már nem is tűnik olyan hasztalannak. ( Aquaman legújabb, New 52 sorozatában Mera egy alkalommal majdnem kiszipolyozta a folyadékot egy ember testéből ).  Aquaman két legádázabb ellenfele a Fekete Manta és féltestvére, Orm. Orm Arthur Curry másik fia, aki mindig a háttérbe szorult Aquaman miatt, kevesebb figyelmet és törődést kapott az apjától. Kereste a helyét a világban, rossz társaságba keveredett, mindezt figyelemfelkeltésnek szánta, hátha az apja vele is annyit törődik, mint Arthurral. Mindig is különleges akart lenni, de szuperképességek hiányában ez nem valósulhatott meg. A gyűlölete mindennél erősebb fogadott testvére irányában és ott tesz neki keresztbe, ahol éppen tud. Igyekszik elpusztítani őt, a szeretteit sem kíméli, ahogy Atlantis városát sem. Egy alkalommal szuperképességek birtokába jutott, de a terve végül dugába dőlt. A Fekete Manta eredetére vonatkozóan szintén többféle elképzelés létezik. Aquaman legújabb sorozatában Aquaman véletlenül megölte Manta apját, aki bosszút fogadott ellene. A régi sorozatok egyikében a Fekete Mantát kisgyermekként elrabolták és egy hajón tartották fogva. A legénység kegyetlen volt vele, nem egyszer szexuálisan is bántalmazták.Egy alkalommal meglátta Aquamant a fedélzetről és a szabadulás reményében kétségbeesetten próbált neki jelezni, de Arthur nem vette észre. Mivel senki sem sietett a segítségére, önmaga kezébe vette az irányítást és egy éjjel megölte a hajó teljes legénységét egy kés segítségével. Mivel Arthur magára hagyta, ezért bosszút esküdött ellene s nem nyugszik, amíg el nem pusztítja. Készít magának egy ruhát, mellyel képes a vízben is lélegezni ráadásul high-tech fegyverekkel is felszerelkezik. Arthurnak és Meranak a későbbiek folyamán gyermeke születik, akit azonban a Fekete Manta meggyilkol, a lehető legnagyobb fájdalmat okozva ezzel Arthurnak. Arthurnak nem csak a szörnyű veszteséggel kell megbírkóznia, de felesége gyűlöletével is szembe kell néznie, hiszen Mera Arthur-t hibáztatja fiuk haláláért. Aquamannak eddig 6 önálló sorozata volt, a 7. a DC New 52 keretein belül jelenleg is folytatódik. 5. sorozatában Arthur karakterét teljesen átgondolták és egy kiégett, nemtörődöm, elhanyagolt külsejű Aquaman-t láthatunk viszont, aki egy barlangban tengeti életét, távol felesége gyűlöletétől. Egy ellenségével folytatott küzdelme során piranhák falják fel a bal kezét, amit ezután egy szigonnyal próbál meg helyettesíteni.Ez a sorozat a leghosszabb önálló sorozata volt, melyben sokkal akciódúsabb, sötétebb történetek kaptak helyet. A rákövetkező sorozatában találkozik a Tó Hölgyével, aki egy vízből álló kezet varázsol neki, s amelyet éppúgy tud használni, mintha igazi volna.  A rajzokról kollektíven nem nyilatkozhatok, hiszen ahány sorozat, annyi rajzoló. Annyi azonban elmondható, hogy a tengerek és óceánok világa rendkívüli részletességgel van megalkotva, szinte lélegzik az egész világ. Legújabb sorozatában Ivan Reis rajzai egyszerűen zseniálisak, hatalmas víz alatti területek, elsüllyedt városok, romok, árkok, szurdokok jellemzik az egész környezetet, nem számítva a történeteket, melyek szintén rendkívül izgalmasak. A mélység furcsa, hatalmas élőlényeknek ad otthont, így akit valaha is vonzott a tengerek és óceánok világa, annak biztosan tetszeni fognak a képregények. Habár Arthur egyszerű karakternek tűnik, egyáltalán nem az, felesége és közte lévő viszony sosem rendeződik igazán, a tüske érezhetően ott marad. Atlantis városa sem mentes a politikai cselszövésektől és az intrikáktól, az uralkodás tehát nem egyszerű dolog s olykor nehéz döntéseket kell hozni. Arthur az Igazság Ligájának örökös tagja is egyben, Batman és Superman mellett tehát igen fontos szerep jut neki is a DC Univerumon belül. Csak ajánlani tudom mindenkinek, rendkívül komplex karakter, akinek a magánélete is górcső alá kerül és aki sokkal emberibb, mintsem azt elsőre gondolnánk.

Megvallom őszintén, hogy a blog kísérleti jelleggel indult és egyfajta saját magamnak készített olvasónaplónak, kísérletnek szántam. Aztán hamar komolyra vettem a figurát és igyekeztem olyan bemutatókat, bejegyzéseket írni, amelyben több beszédes információ, tény is van és amely az érdeklődőknek, a képregényveteránoknak illetve a képregénnyel csak most ismerkedőknek is érdekes lehet, nem számítva, hogy én is tanulok közben. A blog kicsivel több, mint 2 hónapja indult és azóta figyelemmel követem a statisztikákat. Nagy örömömre szolgált az első kommentek, hozzászólások beérkezése, az ötletek és javaslatok, ajánlások amelyekkel előálltatok. Az első dicséretemet éppúgy  megkaptam az egyik bejegyzésemet illetően, mint az első helyreigazításomat és feddésemet. A blog indulása óta augusztus 18.-án átléptem a 1000. lapletöltést is és jelenleg 1114-nél jár a blog. Kommentek is érkeznek szép számmal, melyeknek nagyon örülök és csak bíztatni tudlak benneteket, hogy bátran írjátok meg véleményeteket, álláspontotokat, ha nem értetek valamivel egyet, akkor is. Nem félek Nektek igazat adni. Mindez azt bizonyítja, hogy olvassátok az írásaimat és  hogy Titeket is éppúgy foglalkoztat a téma, mint engem.

Még egyszer köszönöm szépen mindenkinek, aki a blogomra látogatott/látogat és külön köszönet a hozzászólóknak, akik rávilágítanak arra, hogy bizony én sem vagyok tévedhetetlen.