HTML

Leírás

Képregényekkel és a képregények világával foglalkozó blogom. Kellemes időtöltést!

Utolsó kommentek

  • doggfather: @com-x90: igazán nincs mit! (2014.01.12. 15:24) Star Wars Omnibus: Wild Space Vol.1 (TPB)
  • com-x90: @doggfather: Köszönöm szépen, hogy szóltál, sajnos mostanában, mióta dolgozom, nincs időm a blogra, amint azt észre is vettétek, de igyekszem majd tenni ellene valamit és időt szánni rá. Még egyszer... (2014.01.09. 17:52) Star Wars Omnibus: Wild Space Vol.1 (TPB)
  • doggfather: ha nem írsz semmit a blog.hu le fogja tiltani/törölni a blogod! (2014.01.08. 18:54) Star Wars Omnibus: Wild Space Vol.1 (TPB)
  • doggfather: a fenegyerek sztori klassztikus, a póki macska nagyon jó. (2013.08.24. 18:43) Bemutatom: Kevin Smith
  • MolnarErik: Én most végeztem ki a Zöld Íjászos írásait, a Quivert és a Sound of Violence-t birdsofprey.blog.hu/tags/Quiver birdsofprey.blog.hu/tags/Sound_of_Violence Az előbbi elég jó, az utóbbi viszont eszméle... (2013.08.07. 17:39) Bemutatom: Kevin Smith
  • Utolsó 20

Friss topikok

Címkék

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Star Wars Omnibus: Wild Space Vol.1 (TPB)

com-x90 2013.07.21. 13:41

George Lucas minden bizonnyal a 20. század egyik legnagyobb látnoka s egyben egyik legnagyobb mesélője is, aki nemcsak a könnyedebbnek szánt kalandfilmeket (Indiana Jones), hanem a lehengerlő látványvilágú sci-fi filmeket (Star Wars) is népszerűvé tette, nem csak a fiatalok, hanem az idősebbek számára is, s eme filmek rendezésével gyakorlatilag végleg beírta magát a filmkészítők halhatatlan nagyjai közé, bárki bármit is mondjon. Én viszonylag későn, 7-8 évesen láttam először az „eredeti” trilógiát, addig csupán meglehetősen kérdőn és zavartan tekintettem arra, aki kiejtette a jedi, halálcsillag, netán Darth Vader szavakat. No persze akkoriban még a jó öreg VHS kazettán sikerült megtekintenem a filmeket, rossz minőségű kalózkiadványként, de már akkor is hatással volt rám. Ez mind a mai napig így van, számtalanszor megtekintettem már a trilógiát és mindig hatást gyakorol az emberre, nem igazán tudom megunni, pedig már nemcsak a történések időbeli sorrendjét, de lassan már a párbeszédeket is kívülről tudom. És mégis szívesen merülök el újra és újra ebben a világban, akarom mondani univerzumban.swluke.jpgMert anno Lucas olyat tett, amit csak kevesen mondhatnak el magukról, nevezetesen létrehozott egy olyan univerzumot, ami tetszés szerint bővíthető, mehetünk előre vagy hátra az időben, két esemény, bármily közelinek tűnik is, tetszés szerint bővíthető közbeeső történésekkel. Vannak olyan történések, melyeknek fix időpontja van, de ezek mellett párhuzamosan is történhetnek események, s bizonyos események megtörténte valamilyen módon hatással van egy másik eseményre vagy annak bekövetkeztére. A hatás-visszahatás elve tehát itt is működik, s maga a történetvezetés sem lináris illetve kötött, hiszen éppen elég teret enged a fantáziának. Ezt a Star Wars sagára oly jellemző alkotói szabadságot vehetjük észre a könyvek és képregények esetében is, s utóbbi éppen azzal tűnik ki, hogy képes elvonatkoztatni a főszáltól és egy laikus számára kevésbé érdekfeszítő és fontosnak tartott események bemutatására illetve dokumentálására is alkalmas, kibővítve, kerekebbé, s ez által hihetőbbé téve ezt az amúgy hihetetlen világot. Ez év májusában a Dark Horse kiadó hiánypótló kiadványt jelentetett meg Star Wars Omnibus: Wild Space Vol.1 címmel, melyben több olyan történet is helyet kapott, amely eddig önálló nyomtatásban nem jelent meg illetve csupán régi, ’70-es évekbeli, már nem létező újságokban, netán müzlis dobozok hátulján találkozhattak vele az azóta már felnőtt amerikai kiskamaszok, merthogy mondanom sem kell, Európában ezek meg sem jelentek.  Az eseményeket időben jórészt az Új remény és a Birodalom visszavág című filmek között helyezhetjük el, s rendkívül okosan felépített, változatos történeteket válogattak össze az olvasóknak. A Halálcsillag felrobbantása reményt kelt az elnyomottak szívében, s Luke a felkelés egyik emblematikus személyévé válik. A Birodalom visszavág története a Hoth bolygón folytatódik, a lázadók a Galaktikus Birodalom elől menekülve ott rendezik be főhadiszállásukat. Az eltelt idő alatti eseményekről viszont semmit sem tudunk, s ezt igyekszik pótolni eme történetek zöme, melyben megismerhetjük többek között Luke Halálcsillag felrobbantása utáni első napjainak történetét, a lázadók Hoth bolygón történő berendezkedését, nem számítva egy birodalmi kém leleplezését a lázadók között. Két történetet külön kiemelnék, melyek személyes kedvenceimmé váltak. A Halálcsillag felrobbantása után Luke titokban elrepül annak űrben keringő romjaihoz, ahol is kiderül, nincs egyedül, ugyanis egy eltévedt birodalmi Tie Fighter, és annak pilótája is feltűnik a színen, aki a nagy csatában elszakadt a fő rajtól és most, mit sem sejtve tér vissza az épnek hitt Halálcsillaghoz. Kettejük harca elkerülhetetlenné válik, s lezuhanva a legközelebbi bolygón, immár a szárazföldön folyik az élet-halál harc, amely egyikőjük halálával érhet csak véget. Természetesen olyan történet sem maradhatott ki, melyben Darth Vader a központi figura, s amelyet maga Alan Moore írt. Ezen történet alapfelvetése a lelkiismeret, jobban mondva annak teljes hiánya a Sötét oldal szolgálóiban. Ez a két remekbe szabott történet persze kiragadott példa volt, igazi kuriózumnak számítanak az első 3-D Star Wars képregények is, melyben Luke visszatér a Tatooine-ra, s a meggyilkolt családjának farmját próbálja jobb kezekbe adni, hogy örökségük méltó módon fennmaradjon.swluke1.jpgA történetek során persze feltűnik a gyakran akadékoskodó és zsörtölődő Leia hercegnő, az elmaradhatatlan C3-PO és R2-D2 droid duó, kedvelt csempészünk, Han Solo és hát természetesen az elmaradhatatlan Chewbacca is, hogy kettejük párbeszédei és szarkasztikus megjegyzései önkéntelenül mosolyt csaljanak az arcunkra. A változatosságra tehát nem lehet panasz, a történetek olykor nagy horderejűek, és aki szereti a Star Wars univerzumot, az csak még jobban megszereti, e felől semmi kétségem. A megvalósítás szintén dicséretet érdemel, számtalan rajzoló és kihúzó működött közre, úgy, mint Alan Davis, Steve Mitchell, Carmine Infantino és még sokan mások. A kötet összesen mintegy 460 oldalra rúg, Star Wars rajongóknak erősen kötelező, aki pedig csupán érdekességet keres, az is tegyen vele egy próbát. Minden tekintetben megéri.

3 komment

The Lone Ranger Omnibus Vol. 1 (TPB)

com-x90 2013.07.07. 11:25

Amerikai hős, amerikai jelkép, az amerikai kultúra halhatatlan ikonja. Valahogy így határozhatnánk meg, mit is jelent hazájában John Reid, ismertebb nevén a magányos lovas. Az a jelkép, aki 1933-ban indult hódító útjára először a rádióban, majd képregényekben, TV-filmekben és sorozatokban is nagy sikert aratva. 2006-ban a Dynamite Entertainment gondolt egy merészet, leporolta az alapötletet s útjának indította a magányos lovas legújabb, önálló képregény sorozatát, mely eleddig 25 részig futott, igaz ez idő alatt több díjat is sikerült bezsebelnie. A kiadó mindezt együtt is kiadta The Lone Ranger Omnibus címet viselő gyűjteményes kötetében, melyben még egy plusz történet is helyet kapott, igaz, ez nem szerves része a főszálnak. Jómagam sosem rajongtam a western filmekért, persze a klasszikusnak számító filmeken én is átrágtam magam s van némi fogalmam a műfaj sajátságairól. Az alapötlet felszínességét, tekintve, hogy az 1933-ban született, nem rovom fel a képregénynek, de szó nélkül sem mehetek el mellette, lévén az azóta eltelt 70 év alatt gyakorlatilag mit sem változott. 1869-et írunk s a messzi Vadnyugaton találjuk hősünket, aki Texas Ranger apjával, bátyjával és bajtársaikkal nyargalnak sietve egy keresett bűnöző feltételezett rejtekhelye felé. Egy szűk kanyonba érve azonban váratlanul megtámadják őket, szabályos kivégzésnek lehetünk tanúi, mely során John Reid kivételével mindenkivel végeznek.loneranger.jpg

Maga John is igen súlyos sérüléseket szenved, ám amikor a banditák szeretteinek holttestei között ráakadva megpróbálják végleg eltenni láb alól, egy indián közbelépve megmenti őt s elcipeli rejtekhelyéhez, ahol kioperálja belőle a golyókat, s úgy általában véve talpra állítja. Reid felébredve szembesül a történtekkel, köszönetet mondd indián megmentőjének, akit nemes egyszerűséggel Tonto-nak hívnak, s bosszút esküszik családtagjai sírjánál. Tonto sikeresen megmentette felszerelését, s mivel véleménye szerint nem egyszerű rablás áll a gyilkosságok hátterében azt javasolja, hogy Reid maradjon halott, s rejtse arcát álarc mögé, mintegy elrejtve valódi kilétét ellenségei elől. Reid végképp felépülve, egy ezüstbánya mélyén felépítve rejtekhelyét készül a bosszúra, melyben Tonto is segítségére lesz. Mindeközben egy hivatásos bérgyilkos sorra gyilkolja az elhunyt rangerek családtagjait, s Reid egy hófehér paripa, Silver hátán, oldalán Tonto-val igyekszik megmenteni bátyja, Dan feleségét és gyermekét, s mindeközben igyekszik kideríteni, kinek is állt szándékában a Texas Rangerek meggyilkolása. Mint látható, az alapötlet elég sekélyes, a gyilkosság s az ebből fakadó bosszú, mint olyan egy jól bevált dramaturgiai tényező, melyet már számtalanszor láthattunk egyaránt filmekben, képregényekben, de irodalmi művekben is. Ahogy haladunk előre a képregényben, úgy bukkannak fel előttünk a történet hiányosságai illetve az a rengeteg klisé, mellyel fogyaszthatóvá próbálják azt tenni. Mert maga a történet egy kliséhalmaz, jól bevált recept alapján, amivel különösebb probléma nem is lenne, ha beváltaná a hozzá fűzött reményeket, nevezetesen, hogy képes hosszú ideig fenntartani az ember érdeklődését. De amíg a több, mint 600 oldal elolvasása után eljutunk a várva várt végkifejletig rengetegszer fogjuk azt érezni, mintha az idegeinkkel és a türelmünkkel játszanának. Nem csak a történet felszínes, de bizony a karakterek is, annak ellenére, hogy nem is vártam regénybe illő jellemábrázolást. Reid előtt csak a bosszú lebeg, annyira azonosul az álarcos jótevővel, hogy sem evéshez, sem alváshoz nem veszi le a maszkját, ami elég erőltetettnek hat. Bátyja helyett próbál meg apja lenni annak fiának, ám mint oly sok minden, ez sem működik tökéletesen. Tonto jelleme, ha lehet ezt mondani, még ennél is gyengébben lett ábrázolva, gyakorlatilag semmit sem tudunk meg róla, igazából megkedvelni sem tudjuk. Nem tudjuk meg, hogy miért van egyedül, hogy hogyan került a vérengzés színhelyére s hogy miért is mentett meg bennünket, tehát a tulajdonképpeni motivációját, tetteinek mozgatórugóját. Persze mondhatnánk, hogy csupa emberszeretetből mentett meg minket és csatlakozott hozzánk, jó mentorhoz illően, ám figyelembe véve, hogy az 1870-es években, a kegyetlenségéről híres Vadnyugaton járunk, nos, ez elég hihetetlennek hangzik. Persze előbb-utóbb találkozik saját törzsével is, de itt sem derül ki semmi érdemleges, miért is hagyta ott őket, mely törzs egyébként igen megbocsátó ez ügyben. Meglepetésre a történet főgonosza sokkal jobban lett kidolgozva a főhősnél, de itt is felbukkannak azok a fránya, egyébiránt jól bejáratott frázisok: kegyetlen, iszákos apa, még kegyetlenebb élet, mindez megspékelve némi pszichopata elmebajjal. A mellékszereplők, ha lehet, még ennyire sincsenek kidolgozva, s lehetetlen nem észrevenni bizonyos analógiákat, melyek bizonyos karaktereket érintenek: egy orvos, aki nőket gyilkol brutális módszerrel (Hasfelmetsző Jack?), vagy a seriff, a törvény megbízható, lojális embere, aki segíti álarcos hősünket (Tom Gordon?). A sorozat írója, Brett Matthews tehát nem vitte túlzásba a helyzet felvázolását, sem a jellemábrázolást, ami egy ilyen, kegyetlen gyilkosságot követő bosszúra épülő történetben azért igen fájó pont tud lenni. A brazil művész, Sergio Cariello rajzai is néminemű visszafogottságról tesznek tanúbizonyságot, mintha nem tudta volna eldönteni, mit is akar tulajdonképpen ábrázolni. A vadnyugati táj, a lenyugvó nap, a porban nyargaló csatakos lovak látványa tényleg szép, ám túl sok a közeli arcokról készült rajz, nem értem, miért nem lehetett más nézőpontból ábrázolni egyes helyzeteket. A Vadnyugat, mint tudjuk, az ott élők kegyetlenségéről és az érzelemmentességéről ismeretes, s ez megfelelően is lett ábrázolva, véres, brutális leszámolások, nem számítva a főgonosz, Butch Cavendish tetteit illetve az utána maradó hullahegyeket, szó szerint értve.loneranger1.jpgA sorozat legnagyobb hibája éppenséggel annak középszerűsége, hiszen egyszerűen nem tud túlnőni önmagán, bár eme középszerűséget is figyelembe véve elmondható, hogy a képregény s maga a sorozat a jobbak közül való. A nemsokára mozikba kerülő azonos című film valószínűleg ebből a sorozatból is meríteni fog, s ismerve Gore Verbinski-t és eddigi munkásságát, akcióban, kalandban és poénokban sem lesz hiány. A film bemutatója alapján borítékolható a teltházas mozi, ám valószínűleg a filmet nem a történet, sokkal inkább a látványvilág, nomeg a Tonto szerepében tetszelgő Johnny Depp, s annak poénosnak szánt megnyilvánulásai viszik majd el a hátukon. Aki egy könnyednek szánt, kalandos vadnyugati környezetbe ágyazott bosszúhadjárat olvasása után érez ellenállhatatlan kényszert, netán a film megtekintése előtt szeretne megismerkedni az alapszituációval és a szereplőkkel annak bátran ajánlom a fent említett képregényt. Aki összetett, csavaros történetre, netán kiemelkedő művészi megvalósításra vágyik, az nyugodtan kihagyhatja, valószínűleg nem ez lesz a kedvenc képregénye.

Szólj hozzá!

Hellblazer: Original Sins (TPB)

com-x90 2013.07.06. 13:46

Kisgyermekként, ahogy az általában lenni szokott, az ember megismerkedik a tiltott gyümölcs fogalmával, s előbb-utóbb bizony rájön, hogy amit a szülők a legjobban tiltanak, azt mintha épp neki találták volna ki. Hiszen ki ne nézett volna gyermekkorában horrorfilmeket, melyekre nemegyszer a polcok sötét, eldugott sarkaiban bukkant rá, amikor a szülők éppen dolgoztak, s bár már sokszor a cím elolvasása után eszébe ötlik, hogy bizony álmatlan éjszakákat is okozhat a jó öreg VHS kazettán lévő, sokszor erősen ZS kategóriájú film megtekintése, ez ott, abban a pillanatban igen csekély jelentőségűnek tűnik. S aki így nőtt fel a ’80-as, ’90-es években, s a későbbiek során felnőve a képregényművészet iránt is érdeklődik, előbb-utóbb bizony a mainstream képregények mellett a felnőtteknek szóló képregényeket is kezébe veszi, s elégedetten veszi tudomásul, hogy bizony rajzolva is lehet maradandót, egyszersmind sokkolót alkotni, s nem csak a mozgókép alkalmas arra, hogy rémületet, s feszült hangulatot keltsen. A kiadók szempontjából a felnőtteknek szóló képregények megjelentetése sohasem volt túlzottan nyereséges, hiszen szűkebb rétegnek szólnak, s ráadásul mindmáig jelent néminemű kockázatot egy újabb sorozat beindítása. Ebből adódóan a két nagy óriás, a DC és a Marvel inkább a mainstream irányzatra épít, s a szűkebb közönségnek szánt képregényeket a kisebb, netán független kiadók vállalják magukra, s vannak olyanok is, melyek éppen a felnőtt közönséget célozzák meg kiadványaikkal. Ilyen kiadó a Vertigo is, mely a DC leányvállalataként működik, s melynek gondozásában nem egy felnőtteknek szóló képregény (Sandman, Preacher, Hellblazer) jelent meg a ’90-es években.Hellblazer.jpgA Hellblazer sorozata több szempontból is érdekes, s a főszereplő, John Constantine személye is igen megosztó tud lenni. Constantine a Swamp Thing sorozatában (pontosabban annak 1985. júniusi 37. számában) bukkant fel először, mint mellékszereplő, nem sokkal később azonban a kiadó úgy vélte, hogy a karakter bizony megérett egy saját sorozatra. Az Alan Moore és Jamie Delano alkotta karakter 1988 januárjában debütált önálló sorozatával, s bedobva a mélyvízbe rögtön egy kétrészes történetben találkozhatunk vele. A sorozat eredeti címe Hellraiser lett volna, ám Clive Barker azonos, egy évvel korábban, tehát 1987-ben megjelent filmje okán a kiadónak az azonosság elkerülése végett meg kellett változtatnia a címet, ami így végül Hellblazer-re módosult. A sorozat írója, Jamie Delano nem vesződik a főszereplő bemutatásával, a helyzet felvázolásával, a történet szájbarágós előkészítésével, a mellékszereplők részletekbe menő jellemzésével, okkult nyomozóját rögtön a dolgok sűrűjében találjuk, s a kezdő, dupla részes történetben fokozatosan tudunk meg egyre többet róla, ugyanakkor épp eléggé keveset ahhoz, hogy a későbbiek folyamán is érdekes maradjon. A Vertigo 1993-ban megjelent Hellblazer: Original Sins című gyűjteményes kötetében a sorozat első 9 részét találjuk, melyek Constantine kezdeti éveinek eseményeit mesélik el, s vehetjük mindezt egyfajta kedvcsinálónak is. A kezdeti történetek hihetetlen módon lettek kidolgozva, Delano okosan építgeti karakterét, aki valamilyen morbid módon mindig belecsöppen az események kellős közepébe, s hideg fejjel, higgadtan, rémálmoktól üldözve igyekszik megoldást találni a problémára. A világ, amely körülveszi ugyancsak rémálomszerű, démonok, a jó és a rossz állandó harca, az emberi gyarlóság és kegyetlenség mind-mind része az alkohollal és dohányfüsttel telt világának, s Johnt az események olykor kegyetlen döntésekre kényszerítik. Ezek a döntések, s a rá háruló felelősség azonban lassan felemésztik belülről, az összeroppanás szélén álló Contantine-t azonban valami belső akarat hajtja, viszi előre megmagyarázhatatlanul. Johnnak nincsenek egészséges kapcsolatai, a szerelmi életét is áthatja az üresség érzése, barátai és ismerősei sorban hullanak mellőle, s álmaiban, alkohol fűtötte mámorában vissza-visszatérnek kísérteni, s szemrehányást tenni neki. Barátait érzelemmentesen képes feláldozni, s gyakran saját, önnön félelmeivel sem képes szembenézni. Az első 9 történet során tehát fokozatosan ismerjük meg főhősünket s az őt körülvevő kegyetlen világot, melyben hol egy démon üldözte barátján (Hunger), hol a pszichopata sorozatgyilkos által elrabolt unokahúgán (Waiting for the Man), hol egy térben és időben elveszett városon (When Johnny Comes Marching Home), hol saját, belső démonjaival küzdve saját magán (Shot To Hell) próbál meg segíteni sajátos eszközeivel, módszereivel. Az Original Sins című gyűjteményes kötetet elolvasva minden olvasó eldöntheti, hogyan is tovább. Ezen történeteket elolvasva ugyanis vagy megszereti az ember a sorozatot, s az azt körüllengő atmoszférát, vagy nem, s örökre elkerüli az egész sorozatot. Ami számomra igazán kiemelkedővé teszi a Hellblazer-t, az a főszereplő, Constantine személye, a tulajdonképpeni megosztó, szánandó mivolta, s a sorozat egyedi hangulata. Mert ez az a sötét, baljós, rémisztő, depresszív atmoszféra az, mely körüllengi az egyes történeteket, s amely alapvetően meghatározza az olvasónak a sorozathoz fűződő viszonyát. Azok, akiket sosem érdekelt a misztikum, az okkult dolgok, vagy akik ez iránt kevésbé fogékonyak, nos, azok jobb, ha elkerülik Constantine-t, mert nemhogy nem fogják megkedvelni a képregényt, de teljesen kiábrándulnak belőle.Hellblazer021.jpgÉppen ezért zseniális számomra az egész sorozat, s éppen ezért szól csupán egy szűkebb, felnőtt rétegnek. A felnőtt szót érdemes kihangsúlyozni, hiszen a történetek során a nemi erőszak, a brutalitás, a kéjgyilkosság, a különféle szekták, vallási fanatizmus és a rasszizmus is terítékre kerül, mindez sokszor kellő részletességgel ábrázolva, s igen sokszor tabuktól mentesen. A rajzokat készítő brit John Ridgway méltó társa volt Delano-nak, hiszen a rajzok, nincs rá jobb szó, szenzációsak. Kellő részletességgel lettek megalkotva, s a komor, rémisztő, sötét, depresszív hangulat szinte átüt az oldalakról, melyekhez természetesen a színhasználat is kellő mértékben hozzájárul. Az érzelmek megjelenítése külön dicséretet érdemel, az iszonytató rémület, a döbbenet, a kétségbeesés mind-mind szinte kézzel foghatóak, a sötétség is mintegy tapintható. A John-t kísértő rémálmok valóban rémisztőek, fullasztóak, s a filmszerűen pergő, kihangsúlyozott események kétoldalas, változatos panelekbe ágyazott megvalósítása szintén dicséretes s elismerésre méltó. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy aki a 2005-ben megjelent Constantine, a démonvadász című képregény adaptáció után kezd neki az eredeti képregénynek, az valószínűleg csalódni fog benne, hiszen a filmben pont az nincs benne, ami az egész sorozatot kiemeli a horror képregények mezőnyéből, ez a dolog pedig a hangulat. S mind tudjuk, hogy a hangulat, mint eszköz egy jó rémtörténet legfőbb ismérve.

3 komment

Bemutatom: John Romita Sr.

com-x90 2013.04.26. 12:45

John Romita a képregényművészek nagy öregjei közé tartozik, s igen nehéz elfogultságmentesen írni róla, lévén az egyik kedvenc rajzolóm közé tartozik.  John Romita Sr. 1930. január 24.-én látta meg a napvilágot New York városának Brooklyn negyedében. Apja pék volt, s a család olasz felmenőkkel büszkélkedhet. 1947-ben diplomázott a manhattan-i Iparművészeti Főiskolán, ahol is tanárai között neves könyvillusztrátorokat találunk. A képregényművészek közül hatást gyakoroltak rá és művészetére többek között Milton Caniff, Alex Toth és Carmine Infantino. Romita 1949-ben ismerkedett meg a képregényművészettel a Famous Funnies néhány száma révén, melyek végül kiadatlanok maradtak. Ezek után egy new york-i cégnek dolgozott, s egy véletlen találkozásnak köszönhetően Lester Zakarin munkát ajánlott neki: más nevén kiadott műveket kellett rajzolnia, meglehetősen kellemes összegért cserébe. Romita elfogadta a visszautasíthatatlan ajánlatot, lévén egy oldal megrajzolásával annyi pénzt keresett, mint korábban egyheti munkájával a cégnél. A Timely Comics számára rajzolt munkái révén lehetősége adódott személyesen is találkozni a kiadó akkori elnökével, Stan Lee-vel. Persze semmi sem tarthat örökké, s a Zakarinnal való közös munka 1951 tavaszán véget ért, amikor is Romita bevonult az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe. A new york-i öbölben lévő szigeten állomásozott, ahol is a tábor művészeti vezetője toborzási plakátok rajzolásával bízta meg. Szolgálaton kívül, elhagyva a bázist Manhattan-be utazott, ahol az Empire State Building tornyában felkereste Stan Lee irodáját.romitalee.jpgItt aztán munkát kért, hiszen szeretett volna a saját neve alatt is képregényeket rajzolni, s egy négy oldalas történet megrajzolásával kezdetét vette végre saját, önálló karrierje. Romita számos műfajban alkotott ekkoriban, melyek között horror, háborús és romantikus történeteket is találunk. Legjelentősebb munkája ekkoriban az újjáélesztett Amerika Kapitány néhány száma, valamint az első, afroamerikai karakter, Waku történetei voltak. Az 1950-es évek közepétől több munkát kapott a DC Comics-tól is, melyek legfőképp romantikus képregények voltak. 1965-re azonban ezen képregények csökkenő eladása miatt Romitának új munkák után kellett néznie. Ugyanezen évben visszatért a Marvel Comics csapatához, ahol is a Bosszúállók 23. számával vette kezdetét a közös munka. Stan Lee egy majd 3 órás vacsorán meggyőzte Romitát, hogy csakis a Marvel Comics számára dolgozzon, s a fizetését is így igazítják. Romita beleegyezett, egyetlen kikötéssel: nem akar már rajzolni, csupán kihúzóként szeretne részt venni a munkálatokban. Úgy érezte, rajzolóként megfáradt, kiégett, s már nem tudna órák hosszat görnyedni a papír felett. Stan Lee megértette, de mivel az akkori Fenegyerek rajzok nem igazán nyerték el a tetszését, megkérdezte Romitát, hogy ő vajon hogyan is képzelné el a rajzokat. Romita felskiccelte egy darab papírra az elképzelését, mely legnagyobb megdöbbenésére elnyerte Stan tetszését. Romita tehát 1966-ban, a Fenegyerek 12. számában megkezdte munkáját, melyben a másik nagy öreg, Jack Kirby rajzait csinosítgatta. Az eladások száma fellendült, s habár kisebb példányszámban került kiadásra, mint a Marvel Comics akkori két zászlóshajója, a Csodálatos Pókember és a Fantasztikus Négyes sorozata, mégis az egyik legnagyobb eladási siker lett.  Ezen munkája közelebb vitte legnagyobb jövőbeli sikeréhez, a Csodálatos Pókember sorozatához, hiszen Stan Lee egy kétrészes Fenegyerek történetben gondolkozott, melyben vendégszereplőként feltűnik Pókember is. Mindez persze nem volt minden hátsó szándék nélküli megmozdulás, hiszen Stan látni szerette volna Romita Pókember figuráját, s hogy ő hogyan is képzeli a karaktert.johnromitasr.jpgMinderre a Stan Lee és Steve Ditko között kialakuló egyre nagyobb ellentétek miatt került sor. Ditko végül 1966-ban, a Csodálatos Pókember 38-as számával hagyta ott a sorozatot, s Stan végül Romitának adta a munkát. Romita tehát 1966-ban, annak 39-es számával vette át a sorozatot. Évek hosszú során át több, mint 50 borítóval, sok teljes egészében maga által rajzolt számmal járult hozzá Pókember történeteihez. Romita nem csak teljes mértékben újragondolta a karakter megjelenítési formáját, de szélesebb körben is ismertté tette azt, s a képregényvilág egyik leghíresebb s egyik legkiemelkedőbb művészeként tündökölt. Stan Lee 1972-ben történő visszavonulása után Romitát jelölte meg művészeti igazgatónak, aki főszerepet játszott többek között olyan új karakterek kigondolásában és kidolgozásában, mint a Megtorló, Rozsomák vagy Célpont. Visszavonulása után még számos Pókember történetet rajzolt szabadidejében, melyek között találunk flashback történetet, illetve egy alternatív univerzumban játszódót is. John Romita 1952 óta nős, feleségét, Virginiát is a Marvel Comics-nál ismerte meg. Két fia, Victor és John is örökölték apjuk szenvedélyét, s John Romita Jr. felnőve, maga is apja nyomdokába lépve kiemelkedő képregényművész lett.

Szólj hozzá!

The Superior Spider-Man

com-x90 2013.04.24. 15:57

Vajmi kevés olyan képregénnyel találkozom, melyek semmiféle érzelmet nem váltanak ki belőlem. Ez azért is meglehetősen furcsa, mert a legtöbb, általam olvasott képregényről mindig megvan a sajátos véleményem, vállalva olykor azt is, hogy az álláspontom más személynél konkrétan kiveri a biztosítékot. Ilyenkor igyekszem az elején leszögezni, hogy ahány ember, annyiféle ízlés, s bizony nem kell feltétlen elfogadni az én véleményemet, ahogy nekem sem a másét, viszont meghallgatni mindenképpen érdemes azt. A mostani írásom témájául szolgáló sorozat annak ellenére nem nyerte el a tetszésemet, hogy kedvenc képregényhősöm, nevezetesen Pókember van a középpontban. A 700. The Amazing Spider-Man egyfajta lezárása volt a nagy múltra visszatekintő sorozatnak, s külön dicséret illeti, hogy egy  50 évet megélt sorozatról van szó.  Felsorolni is sok lenne, hány, ma már ismert és elismert művész és író kezdte szárnybontogatását ezen címnél, s valószínűleg mindenkinek van véleménye a sorozatról, vagy annak rajzolóiról, íróiról, nem beszélve a kellemes élményekről, emlékezetes pillanatokról. Persze egy ennyi időt megélt sorozatnál is voltak hullámvölgyek, s olykor drasztikus lépésre kellett elszánnia magát az alkotógárdának, de összességében nézve egy kerek, teljes és mindenképpen szenzációs sorozatról beszélhetünk. A lezárás persze nem volt a legstílusosabb, hiszen a haldokló Doctor Octopus és Peter testet cseréltek, s így Peter kénytelen-kelletlen az örök vadászmezőkre távozott, mint Otto Octavius. A képregénypiac persze nem maradhatott Pókember nélkül, s az újonnan kezdett sorozat The Superior Spider-Man címmel ott folytatódik, ahol elődje abbamaradt, nevezetesen a Peter testében „élősködő” Doctor Octopusnál, aki  átvéve Peter szerepét és hozzáférve annak emlékeihez kezd belátóbb lenni, s kezdi megérteni régi ellensége érzéseit és az emberekbe vetett hitét. Persze semmi sem lehet tökéletes, s ez a Pókember már nem az a Pókember, akit megismertünk.superiorsm.jpgOctavius zsenialitásához nem férhet kétség, de gátlástalan és olykor szemernyi empátia sem szorult belé, az erkölcsökről pedig ne is beszéljünk. Peter környezete is észleli a változást, hiszen a brutálisabb, kegyetlenebb Pókember mégiscsak feltűnőbb, de egy-két kivételtől eltekintve nem tulajdonítanak ezen dolgoknak nagyobb jelentőséget. Persze az igazi Peter is ott lakozik valahol Octavius/Pókember testében, mondhatnánk lelkének egy részében, s egyfajta konok lelkiismeretként mindig igyekszik visszatartani a bőrébe bújt ellenségét, s igyekszik visszafoglalni testét és elméjét Octaviustól. Addig sem tétlenkedik, s jó ötletnek tartom azt, hogy Peter is hozzáfér Octavius emlékeihez, ezáltal jobban megismerjük őt és nagyobb bepillantást nyerhetünk hányadtatott gyermekkorába. A sztori tehát egy modern kori  Dr.Jekyll és  Mr. Hyde történet, semmi egyéb, s ezen még a főszereplő kiléte sem igen tud javítani. A sorozat pikantériája egyben a legnagyobb hibája is: ez a Pókember már nem az a Pókember, akit annyira megismertünk, s az ember hajlamos elidegenedni kedvenc hősétől. Egyszerűen nem hagyja magát megkedveltetni, ugyanakkor megutáltatni sem, s így számomra az egész érdektelennek tűnik. A rajzokban, a színekben és magában a megvalósításban pedig semmi érdemlegeset, kiemelkedőt nem találok, mondhatni, tisztességes iparosmunka, de ennyi. Nagy bajban vagyok az új sorozat kapcsán. A régihez egyáltalán nem ér fel, nem látom benne a fejlődést, nem tudom hova tenni. Rossznak semmiképpen sem rossz, de jónak sem nevezném, és biztos nem lesz lelkiismeret furdalásom, ha egy-két száma olvasatlan marad. Kedvenc képregényhősömről lévén szó, ez bizony nem dicséret.

5 komment

The Wolverine 2013

com-x90 2013.04.01. 11:04

A napokban látott napvilágot a július 25.-én mozikba kerülő Rozsomák film bemutatója. Logan ezúttal a modernkori Japánba csöppen, ahol ősellenségével, Ezüst Szamurájjal akasztja össze kiélezett adamantium karmait. Logan ezúttal sebezhetőbb, mint valaha, s akár még saját halhatatlanságát is feláldozhatja a szamurájok elleni küzdelem során. A film rendezője James Mangold, kinek többek között a Börtönvonat Yumába és a Copland című filmeket is köszönhetjük.  A forgatókönyvért a Die Hard 4 sztoriját is író Mark Bomback tehető felelőssé, s így minden esély megvan rá, hogy egy igazán izgalmas, fordulatokban gazdag produkciót láthassunk a mozikban.  A főszereplő kiléte nem okoz meglepetést, ismét csak Hugh Jackmant láthatjuk viszont a vásznon, akihez olyannyira hozzánőttek már az adamantium karmok, mint Robert Downey Jr.-hoz a Vasember hacuka. A főgonosz szerepét ezúttal Will Yun Lee kapta, akit többek között az Elektra című filmben is láthattunk Kirigi szerepében.

Szólj hozzá!

Ultimate Comics: Spider-Man

com-x90 2013.03.08. 13:19

A Magyarországon is futó, sikeresen befejezett Csodálatos Pókember sorozat anno nagy hatást gyakorolt rám illetve a képregényekkel szembeni hozzáállásom kialakulásában sem csekély részt vállalt. A folytatás itthon érthető okok miatt nem került kiadásra, lévén a rajzok, melyeket egy bizonyos David Lafuente követett el, cseppet sem voltak szemet gyönyörködtetőek és valljuk be, néhol a nevetségesség határát súrolták. Mindezek ellenére aki kihagyta, annak bátran ajánlom, mert a sztorik meglepően jól sikerültek és előbb-utóbb a mangákra hajazó rajzokkal is meg lehetett barátkozni. Peter Parker halála után azt hittem, ténylegesen vége az Ultimate univerzum-béli Pókembernek. Aztán kiderült, hogy Bendis-nek egészen más tervei vannak, konkrétan egy új Pókember születésénél segédkezik, mint író.  Őszintén szólva nem voltam derűlátó ezzel kapcsolatban, megismételni egy ilyen, aránylag jól eltalált sorozatot számomra lehetetlennek bizonyult.ultipókjó.jpgMost, az új sorozat 20. részénél járva azonban bátran elmondhatom, hogy Bendis-nek ismét sikerült az ujjai köré csavarnia és ismét sikerült eget rengető meglepetésekkel szolgálnia. Az új sorozat az Ultimate Comics: Spider-Man címet viseli, s csaknem ott kezdődik, ahol elődje anno abbamaradt. Főhősünk egy alig 13 éves, afroamerikai srác, aki történetesen a Miles Morales névre hallgat, és akit egy véletlen folytán mestertolvaj bácsikája lakásán, annak legújabb, Osbourne laborjából ellopott szerzeménye egy óvatlan mozdulatban megcsíp. Innentől kezdve Miles élete fenekestül felfordul és hihetetlen képességekre tesz szert. Peter halálát látva elhatározza, újonnan szerzett képességeit felhasználva ő lesz Pókember méltó utódja. Ebben segítségére lesz May néni, Gwen Stacy, Nick Fury és Milles legjobb barátja, a kissé flúgos Ganke is. Ilyen csapattal a háttérben nem lehet probléma, azonban Miles-nak hamarosan be kell látnia, hogy hősnek lenni nem is olyan egyszerű, mint amilyennek az elsőre tűnik.  Főhősünk megörökli Peter hálóvetőjét, új képességei révén láthatatlanná tud válni ( pontosabban be tud olvadni a környezetébe ), bénítani tud és Nick Fury révén új, dizájnosabb ruhát is kap. Természetesen az újraértelmezett ellenfeleknek is nagy szerep jut a történet folyamán, mint ahogy Miles bűnöző bácsikájának is, akinek szerepe kísértetiesen hasonlít Peter bácsikájáéhoz, mindezt természetesen ügyesen, mesterien újragondolva. Mit is mondhatnék még? Fiatalos, lendületes, izgalmas, lebilincselő és hihetetlenül élvezetes sorozat, melyben egy cseppnyi üresjárat sincs, és amely méltó utódja az „eredetinek”.

2 komment

Felhívás és közlemény!

com-x90 2013.02.27. 14:51

Sziasztok! Gondolom sokaknak feltűnt, hogy mostanában alig születik új bejegyzés, február hónapban is csupán egyre volt időm. Ennek legfőképpen az időhiány az oka, végzős hallgatóként ugyanis szakdolgozatot kell írnom s így gyakorlatilag majd minden számítógép előtt töltött percet a dolgozat megírásának és eredményeim kiértékelésének szentelek. Sajnos így igen kevés időm marad filmet/sorozatot nézni, képregényeket olvasni és új bejegyzéseket írni. Mivel nem szeretném, hogy az oldal kárba vesszen és a képregények iránt érdeklődők olvasnivaló nélkül maradjanak, így egy fontos lépésre szántam el magam. Páran már az oldal indulásakor rákérdeztek, hogy írhatnának-e a blogra, s bár akkor még úgy éreztem, megy ez nekem egyedül is, be kell valljam, hogy mára már másképp látom a dolgokat. Így most szeretnék lehetőséget biztosítani a vállalkozó kedvűeknek képregényes írásaik bemutatására. Ennek okán létrehoztam egy e-mail címet, melyre bárki elküldheti az általa írt és megálmodott ismertetőt, bemutatót, kritikát. Az egyedüli kritérium természetesen az írás témája, amely csak és kizárólag képregénnyel lehet kapcsolatos valamint a fájlformátum, amely ha egy mód és lehetőség van rá Word dokumentum legyen. A terjedelmet nem szabom meg, mint ahogy a címet sem.  Az ismertetővel kapcsolatos képeket mellékelve küldhettek, maximum a méretet kell kicsit állítgatnom, de lehetőleg ne legyen nagyobb 600x400 képpontnál. A beérkezett írásokat ( már ha lesznek, természetesen) elolvasom, helyesírásilag ellenőrzöm, ha kell és bejegyzés formájában kiírom a blogra. Bár a bejegyzést én magam fogom írni, minden egyes ismertető/bemutató/írás után megnevezem annak szerzőjét, nem célom magam learatni a babért. Egy szónak is száz a vége, ha kedvet éreztek valamilyen képregényes ismertető írására, azt küldjétek el az alábbi címre és a jobbak előbb-utóbb kikerülnek a blogra. Az e-mailben ne felejtsétek el feltüntetni az írásotok címét és a nickneveteket, hogy a bejegyzésben megnevezhesselek benneteket, mint szerzőt.

E-mail cím: napicomx@gmail.com

Szólj hozzá!

Zöld Íjász sorozat

com-x90 2013.02.09. 09:51

Arrow1.jpgIsmét egy sorozat kapcsán írok, mert valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Értem én, hogy a képregényhősökre felfigyeltek a filmesek és hogy a Smallville sikerét elnézve a sorozatok is szárnyakat kaptak.  Bő egy évvel ezelőtt, amikor fülembe jutott a Zöld Íjász készülő, saját sorozatának híre, nos, enyhén szólva kétkedve fogadtam a hírt. A Smallville sikerét nem lehet még egyszer megismételni, ezzel gondolom mindenki tisztában volt. Hőn szeretett kereskedelmi csatornánk már 4 részt vetített le a sorozatból és olykor bizony komoly erőfeszítésembe került, hogy el ne aludjak, olyannyira unalmas, kiszámítható és semmitmondó volt az egész.  A szereplőgárda számomra ismeretlen, bár ez nem kizáró ok, hiszen anno a Smallville szereplőit sem ismertem ( kivéve talán Kristin Kreuk-ot ). A színészek játéka középszerű, ahogy véleményem szerint maga a sorozat is az. Egyszerű tucattermék, melyre ráhúzták a Zöld Íjász nevet és sokszor arra sem vették a fáradtságot, hogy utánanézzenek a karakternek. Nem vagyok híve a bakik kíméletlen keresésének, de itt akaratlanul is felfigyeltem pár zavaró apróságra, ami egy olyan laikusnak is szemet szúr, mint amilyen én vagyok.( Pl: a  4. epizód vége felé Oliver a fickó bal kezét lövi át, míg a televíziós tudósításban a jobb keze van bekötve ). A sorozat számomra egy egyszerű akciósorozat, se több, se kevesebb. A tengerentúlon jelenleg a 13 epizódnál tartanak, s szerény számításaim szerint heti 1 epizód levetítésével maximum 3 hónapra elegendő néznivalóval látnak el minket. Kár érte, bár szerintem egy másik karakterből jobbat és többet is ki tudtak volna hozni. Bár szeretem a Zöld Íjászt, de egy saját sorozatra nincs benne elég „ cojones „, s valószínűleg nem fog a 10. évadig eljutni, ahogy annak idején a Smallville. Feldobom a labdát: Ti mit gondoltok erről?

10 komment

Sorozatajánló röviden

com-x90 2013.01.31. 15:30

Valahogy mindig is bajban voltam az újonnan indult sorozatokkal, már ami a kezdeti megítélésüket illeti. Persze normálisan nem is lehet megítélni így egy sorozatot, pár szám alapján meg sehogy sem, de azért a kezdeti benyomások igenis számítanak. Mostani ajánlómban két, meglehetősen frissen indított sorozatot mutatnék be, illetve a személyes, kezdeti benyomásom alapján bírálnám őket. Az első a Marvel újonnan, 2012 végén indított Fantastic Four képregénye. Eddig 3 szám jelent meg belőle, így tehát komoly értékelést ne várjatok. Egy azonban biztos, nekem személy szerint nem jött be.2012fantasticfour1.jpgLehet, hogy a klasszikus sztorik égtek bele a retinámba, de eddig nem taglózott le a sorozat. A sztori szerint Reed Richards karja megsérül egy dinoszaurusszal folytatott küzdelemben, ami mint később kiderül, további nem várt fordulatokhoz vezet, ugyanis a kivizsgálás során hősünk rájön, hogy sejtjei kezdenek elpusztulni. Hogy a gyógymód után járjon, rábeszéli a „családot”, hogy újonnan épített időgépével más világokat, univerzumokat is látogassanak meg, s amíg ők távol vannak, kerítsenek maguk helyett egy helyettest, aki vigyáz a Földre helyettük is. A sztori egyelőre ennyi, számomra elég erőltetettnek hat, s bár a rajzok hozzák az elvárhatót, ezen kívül semmi különös. Nem így az IDW által feltámasztott Judge Dredd sorozat, ami számomra az idei év egyik vitathatatlanul legnagyobb meglepetése. Gondolom mindenki látta már a 2012-es Dredd 3D című, meglehetősen középszerűre sikeredett reboot-ot. Kövezzetek meg, de nálam még mindig a Stallone-féle Dredd bíró viszi a pálmát, s bár nem korszakalkotó mű, azért az a bizonyos atmoszféra, ami a Dredd bíró képregények olvasásakor szinte átüt az oldalakról, nos, mindez fellelhető benne. Joseph Dredd tehát mind a mozivásznon, mind a képregények lapjain visszatért, s ez utóbbiban rendesen büntet is.judgedredd20121.jpgHabár eddig ezen sorozatból is csupán 3 szám jelent meg, ezekben ott van a brutalitás, a jól összerakott, élvezetes sztorik és hát persze a kíméletlen, pókerarcú, törvénytisztelő Dredd. Ennél több nem is kell. A Fantastic Four-al, ha tehetitek, tegyetek egy próbát, valószínűleg jómagam is elolvasgatom majd a 10. számig, bár csodát nem várok. Az IDW által újjáélesztett Dredd-et viszont mindenkinek tiszta szívből ajánlom, aki egy könnyedebb, szórakoztató sci-fi sorozatra vágyik. A közeljövőben egy hosszabb értekezést is tervezek a Judge Dredd: The Complete Case Files című 17 kötetre rugó gyűjteményes kiadványról. Csak győzzem elolvasni…

6 komment